10. fejezet

Dean Williams

Könnyeden csevegett a vámpírral és mikor az meg akarta csókolni végzett vele, közben én csak védekeztem. Tiszteletben tartottam a kérését, mi szerint ő akar végezni a szőkével, ez sem jelentett gondot. Ki irtottuk a fészket, mikor megjelent az a Heloise névre hallgató, Kathel mindketten nagyon boldogok voltak. De ezt az örömöt Sammy egy csapással ketté szedte, barátnőm kiborult és az öcsémnek rontott, kiabált vele és rámorgott. Próbáltam lefejteni a kis testvéremről, ő egy határozott mozdulattal falnak vágott. Mindennel tisztában voltam, de csak, mint kívülálló, éreztem még több helyből vérzek, az apró szúrásokat nyakamnál. Pár szót tudtam neki mondani semmi sem jutott eszembe csak a fájdalom. Hallottam, ahogy Sam a fejéhez vág mindenfélét, a számnál valami ízt éreztem, majd Katherine elköszönt tőle és valahogy tőlem is. Az öcsém kisegített, halott fészekből apám már sokkal jobb állapotban volt, ha nem láttam volna előtte, azt hinném makkegészséges. Ő is segíteni próbált rajtam, de megráztam a fejem, intve, hogy nincs szükségem rá. Elállították a vérzéseimet, aztán a kocsim hátsó ülésére fektettek, nem kellett sok elaludtam. A kocsim ülése helyett egy ágyban ébredtem, talán egy motelban voltam. A véres ruhák helyett teljesen tisztában voltam és olyan újnak tűnt minden így. Nyitódott az ajtó és megláttam Sammyt kezében két kávéval és egy zacskóval. Remélem pite és sajtos hamburger van benne.
- Szia Dean, gondoltam hozok neked valami ételt. – zörgette meg a zacskót, majd felém dobta.
- Meddig aludtam? – kérdeztem, de ez olyan szánalmasan hangzott, bele kuksoltam a papírba és megtaláltam, amire vágytam.
- Majdnem egy napig. – hangzott a válasz, nekem meg kajával teli szám tátva maradt. Leraktam mindent a kezemből, elő kotorásztam a telefonom és lehallgattam a hangpostám. Üres volt, Katherine nem üzent, csak eltűnt.
- Miért kellett azt csinálnod?
- Mit? Nem tudom, miről beszélsz. Apa elment vadászni, ha jól tudom vámpírok után. – próbálta terelni a témát.
- Nem apára voltam kíváncsi, miért kellett elüldözni Katherinet?
- Nem üldöztem el, csak rá világítottam a tényekre. Dean mindenkinek jobb lesz így, ő egy szörnyeteg! Te pedig vadász, ez így nem helyes ő vámpír! – próbálkozott megint.
- Sammy te is hibáztál sokat, neked is fel lehetne hozni a démon csajokat. Sőt te kétszer megtetted, nem tanultál hibából. – nem akartam újra veszekedni vele.
- De én véget vetettem az egésznek, tudom mi a kötelességem.
- Viszlát, Sam! – mondtam neki és elmentem, nem fogok vele veszekedni, az öcsém, de ezt nem értheti. Kath nagyon fontos nekem talán a családomnál is jobban, mert szeretem. Nem tudtam hova megyek nem is érdekelt, a szemem sarkából megpillantottam a kicsikémet. A kulcsom mindig a zsebemben volt, beszálltam a kocsimba és elhajtottam a legelső kávézóhoz. Már semmi sem érdekelt csak, hogy megtaláljam Katherinet.
- Szia, mit kérsz? – kérdezett egy szőke hajú lány, nagyon jól nézett ki, kék szemei csillogtak.
- Szia, egy kávét kérek és egy hamburget is, ha nem baj. – próbáltam emberien viselkedni, rá mosolyogtam.
- Mindjárt hozom és itt a kávéd. – elment hátra és nem tartott sokáig visszatért egy tányér étellel.
- Tessék, jó étvágyat! – mosolygott újra.
- Köszi. – neki álltam enni és körbenéztem olyan üres volt ez a hely.
- Mi hozott ide, ebbe a kisvárosba?
- Csak utazgatok, mint mindenki más, ahogy látom. És téged?
- Én itt élek fél éve, tetszik ez a kisváros. Semmi nyüzsgés, nincs veszély.
- Ezt már hallottam mástól is, de hát ő már elment.
- O bocsi nem tudtam, részvétem. – szomorú lett a hangja és elkomorodott.
- Jaj nem, ő nem halott. A barátnőm volt, de úgy mondd szakítottunk. Neked most van valakid, olyan szép vagy biztos foglalt is. – nem tudom miért próbálkoztam be talán, hogy eltereljem a gondolataim.
- Olyan egyedül vagyok, mint ez a hely és köszönöm a bókot. Szóval a barátnődet vagyis exedet nem is szeretted? Bocsi, hogy ilyen indriszkét vagyok, csak már is csajozol. – próbált mentegetőzni, de tudtam igaza van mindenben és nem is akartam erről beszélni.
- Szerettem őt, de miért róla beszélünk, mikor itt vagy te. Hadd halljam, mit csinálsz zárás után? – vigyorogtam megnyerő mosollyal.
- Még nincs semmi programom, ha van, kedved meghívhatsz egy sörre, úgy sincs itt rajtunk kívül senki. – vigyorgott vissza.
- Akkor egy sör rendel a szép hölgynek, hogy hívnak? – megittam a kávém és tovább néztem őt. Annyira hasonlított minden egyes szava Kath-ére, megint rá gondolok, nem hiányozhat ennyire. Majdnem megölt és mégis érzek iránta valamit.
- Bekah, hahó, itt vagy még? – legyezett előttem a kezével.
- Bocsi, csak azon gondolkodtam, hogy festenél ruha nélkül. – próbálkoztam még jobban.
- Azt még megtudhatod, de ez eléggé olcsó duma ahhoz, hogy bemássz a bugyimba. – kacsintott egyet felém.
- De pont jó, hogy el hidd én is egy felszínes segg fej vagyok, aki meg akar dönteni egy éjszaka erejéig. – a lány kikerekedett szemekkel nézett, aztán végig mért édesen.
- Szóval a benyomásom téves feléd? – kérdezett már érdeklődve és előre könyökölt, én pedig teljes belátást kaptam a dekoltázsához.
- Azt, majd derítsd ki magadtól. – a vigyorom még szélesebb lett, felálltam a székből és megindultam az ajtó felé, vártam a reakciót.
„ – Dean, Dean, te szegény elhagyott az-az álnok, öntelt szuka. Sosem fog úgy szeretni, ahogy te őt. Katherine már csak ilyen, sosem fog változni bármennyire is szeretnéd. – miközben ezeket mondta én megfordultam, hogy számon kérjem ki ő, de előttem állt.
- Ki vagy te, vagy kérdezzem inkább úgy mi vagy te? – kérdeztem tőle, de tudtam a választ.
- Ezt az egész beszélgetést, most felejtsd el. – a pupillái kitágultak és megbabonázott egy vámpír. Átrakta a nyitva táblát zárva feliratra és elkezdett hőzni maga után, az épület hátsó traktusába. Belém harapott, ez a harapás nagyon fájt és szenvedést okozott. Amikor végzett az evéssel megtörölte a száját és újra elkezdett babonázni.
- Dean Williams ezt az egész beszélgetést el felejted, és csak úgy gondolsz rám, mint egy emberre.” Leragasztotta a sebet, de csak ködös emlékeim maradtak mindenről. Szóval akkor áll még az este? – kérdezett rá még egyszer Bekah mosolyogva, fura egy emberrel beszélgetni.
- Persze, bár már eléggé későre jár. Mikor csukódsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Percek kérdése már csak, azt hiszem végeztem is. – jelentette ki, kijött a pult mögül, kinyitottam előtte az ajtót, ő pedig bezárta az épületet.
- Gyere, menjünk fel hozzám! – fogta meg a kezem és elkezdett húzni az egyik irányba, nem ellenkeztem. Megfogtam a derekát és hagytam hadd vezessen. Nem messze a kávézótól lakott, egy kisebb kertes házba. Kinyitotta az ajtót és hagyta hadd menjek be, megálltam a nappaliban. Nem akartam pofátlan lenni, mégis csak ő hívott magához. Becsukta az ajtót és utánam jött, kicsit gyors volt gondolom sietett. Bekapcsolta a hifit és elkezdett táncolni és egy eldugott szekrényből elő vett valami erősebb alkoholt, meghúzta, majd oda nyújtotta felém.
- Bulizzunk! – kiáltotta nekem, én pedig elvettem tőle az üveget, meghúztam. Tényleg jó volt kikapcsolni és semmire sem gondolni, vagyis senkire, egyszer megtehetem. Egész éjjel iszogattunk és táncoltunk, kissé ittas állapotban megcsókoltuk egymást és lassan elkezdtünk a szobája felé lépegetni, közben megszabadultunk a ruháinktól.
„ – Legközelebb, ha újra megharaplak, nem fogsz rá emlékezni.” – mondta nekem, de már csak foszlányokra emlékszem mondandójából. Másnap reggel meztelenül ébredtem, valaki a mellkasomon feküdt.
- Jó reggelt Katherine! – próbáltam édesen kelteni, de a rajtam lévő test megmerevedett és takaróval eltakarta magát, felült az ágyban.
- Még mindig Bekah vagyok. Nem hiszem el, még mindig azt a lányt szereted? – szomorúság villant meg a szemében és lehajtotta a fejét.
- Bocsánat nem úgy gondoltam és azt sem tudom miért mondtam. Gyere ide. – felültem én is és magamhoz húztam. Felemeltem a fejét és megcsókoltam lágyan.
- Bekah, ő már a múlt csak még fáj, de idővel jobb lesz. – próbáltam jobb kedvre deríteni és sikerült is, mert mosolygott. Idővel tényleg jobb lett, nem érdekelt a vadászat sem ő, vagyis nem gondoltam rá olyan sokat. Már nem hallgattam le naponta a telefonom csak két- háromnaponta, Bekah minden időmet lefoglalta. Most először dolgozom úgy, hogy kapok is érte pénzt, olyan furcsa legtöbbször enyémek a délutánok. Mindig van valaki, néha még vadászok is beugrottak egy sörre, de apáékról sem hallottam semmit.
– Dean, Dean! Megint elbambultál? – kérdezett ma már másodszorra a szöszi.
- Bocsi, csak elgondolkodtam. Mondd, még egyszer kérlek! – mosolyogtam rá kedvesen.
- El kell mennem egy kicsit. Sietek vissza! – jelentette ki és megcsókolt, majd elindult kabátért.
- Mostanság sokat jársz el! Csak nincs valakid? – kérdeztem gyanakodva.
- Persze és éppen a pultban áll. Csak te vagy nekem, de elintéznivalóm van. – ez az utolsó szava. Eltűnt és én egyedül maradtam, ha nincs, velem csak jár az agyam. Telefonom elő vettem és lehallgattam a hangpostám, egy bejövő üzenet.
„ Szia Dean. Tudom régen beszéltünk utoljára és az elválás sem volt, annyira boldog. Tudom te túlléptél rajtam, de bajban vagyok, kellene egy kis segítség. Kérlek, hívj vissza.” Ezt nem hiszem el, pont most kellett felhívnia, amikor kezdett minden jó lenni. Annyira nem akartam és mégis hallanom kellett a hangját, hogy jól van-e. Bepötyögtem a számát és tárcsázott. A várakozás görcsöt rakott gyomromba. Már éppen le akartam rakni, amikor felvették. – Dean? – jött a kérdés telefon másik végéről, de csak kinyomtam. Nem tudtam válaszolni és nem is akartam, lenémítottam a telefonom és dolgoztam tovább. Bekah visszatért, de nem abban a ruhában, amiben elment.
- Szia, édesem! Sok vendéged volt? – kérdezte tőlem egy csók mellett.
- Szia. Nem volt senki, de te merre jártál? – kérdeztem vissza érdeklődve.
- Csak erre-arra, képzeld találkoztam a bátyámmal. Nagyon régen láttam már és beültünk egyet enni az egyik étterembe.
- Tényleg és nekem mikor mutatod be őt? Vagy ennyire titkos vagyok? – kérdeztem miközben oda mentem hozzá és átkaroltam a derekát.
- Mindennek eljön a maga ideje. Nem is vagy titkos, csak az én családom más, túl sok követelmény! – mondta nekem és megcsókolt, elkezdett rezegni a telefonom egy utcai fülke számát írta ki.
- Vedd csak fel, lehet az öcséd az. – mondta kedvesen. Bólintottam, bár tudtam, hogy nem Sammy lesz az.
- Halo?
- Hiányoztam? – kérdezett a telefon másik végéről az a bizonyos női hang. Gyors léptekkel kimentem az épület elé.
- Katherine, miért hívtál? – próbáltam gyors lenni.
- Éppen a városban jártam, gondoltam beszélgethetnénk. De még nem válaszoltál a kérdésemre. – tért vissza a témához.
- Hol és mikor? – kérdeztem inkább vissza.
- Nagyjából öt perc múlva a kávézóban ahol dolgozol, de ne legyen feltűnő.
- Várni foglak és igen. – mondtam végül, már éppen ki akartam nyomni, amikor megszólalt.
- És Dean, még mindig szeretlek. – azzal le is rakta a telefont. Visszamentem Bekahhoz.
- Na, ki volt az? – kérdezett mosolyogva.
- Igazad volt, tényleg ő volt. Találkozni akar velem, jövő héten. – hazudtam neki.
Hát akkor kénytelen leszek elengedni szabadságra. – mosolya még szélesebb lett és megcsókolt. Az ajtó kinyílt és köhögést hallottunk, Bekah elengedett és hátra sietett, én meg szemben találtam magam vele.
- Szia, mit adhatok? – kérdeztem feltűnés nélkül.
- Csak egy sört, ha lehet. – ült le a pulthoz velem szembe.
- Tessék. – raktam le elé és megérintettem a kezét.
- Dean, nekem mennem kell. – menni készült.