11. fejezet

Katherine Parker


Hónapok teltek el és nem beszéltem vele, de nem is nagyon gondolkodtam. Csak utazgattam és szívtam az emberek vérét, másra egyik sem volt túl jó, a társaságukat untam. Egy-egy hírfoszlány alapján tudtam éppen hol vannak a Williamsek, de inkább kikerültem őket. Johnnal semmi bajom sem volt, sőt kedveltem is az öreget, fiára emlékeztetett. Sam pedig ki nem állhatott, talán mert egy szörnyeteg vagyok, vagy, mert szerettem a bátyát, ez örök rejtély lesz számomra. Dean hát róla semmit sem hallottam, állítólag letelepedett egy kis városban és csaposként dolgozik. Egyre jobban érdekelt, így mindent kiderítettem. Hagytam egy üzenetet a hangpostáján, ha fontos vagyok, neki visszahív. Így is lett, de rám is nyomta a telefont, mérges lettem rá és fel akartam tépni egy emberi torkot. Túltettem magam rajta és pár órával később egy fülkéből hívtam, megbeszéltünk mindent, de nem ilyen fogadtatásra számítottam. Egy másik lányt ölel és csókol majd helyettem, a szőkeség beviharzott hátra én pedig a látszatot követtem. Megéreztem a szagát, az a húszas évekbeli parfüm, a szőke haj és akkor megvilágosodtam. El akart tűnni gyorsan és egy utolsó csókot adott neki, mert látta, hogy nézem őket.
- Szia Rebekah, rég találkoztunk. – mondtam neki mielőtt elmehetett volna.
- Á, Katherine, hát te vagy az? Meg sem ismertelek, bocsánat, de most mennem kell. – jelentette ki.
- Üdvözlöm a bátyádat! – kiabáltam utána, becsapódott az ajtó és kettesben maradtam Deannel.
- Ti honnan ismeritek egymást Bekahval? – kérdezett egyből Dean.
- Szerintem inkább nem akarod tudni. Mi történt veled? Ez nem te vagy, én egy mindenre elszánt vadászt ismerek.
- Felejtek, vagyis akartam. Végeztem a vadászattal, nincs több démon, vámpír, szellem se semmi természetfeletti lény. – hiába mondta ezeket tudtam saját magának is hazudik.
- Ha így van, akkor miért vagy megint egy vámpírral? Ráadásul az én fajtám egyik ősijével? – kérdeztem vissza, ő pedig sokkos állapotban nézett.
- Nem Bekah csak egy ember! – próbálkozott.
- Ó jézusom, azt hittem ennél jobb vagy. Te Bekahként ismered, de az igazi neve Rebekah, Nicklaus húga, ő egy vámpír! Szerinted miért tűnik el mostanság annyiszor? Miért nem mutatta be eddig a bátyját?
- Nem, ő csak egy ember, akinek a családja más. Be fogj mutatni nekem a testvérét.
- Lehet, hogy bemutatja, és most hazudsz magadnak is, de te mondtad hiányoztam neked! Nézz a szemembe és mondd azt, hogy nem szeretsz, akkor mindent elhiszek. – mondtam neki végül utolsó ments várként.
- Katherine én… - kezdte és kilépett a pultból elém lépett. – Kath, nagyon sok mindenen mentem keresztül. – míg folytatta leült mellém és megfogta egyik kezével az arcom, másikkal pedig a kezemet összekulcsolta a sajátjával.
- Katherine én… – szemembe nézett egy darabig, csak nézett. – Szeretlek. – fejezte be a mondatot és megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és visszacsókoltam, megfogtam az ingje gallérját és szorítottam. El akart engedni, de én nem hagytam neki, végre együtt lehettünk. Megcsókoltam újra, érezni akartam őt, végre újra együtt voltunk. Megfogta a kezeim és lefejtette a ruhájáról, még egy utolsó csókot lehelt az ajkaimra.
- Mutatnom kell valamit. – mondtam neki és elkezdtem húzni kifelé.
- De, nem hagyhatom itt a kávézót. Hova megyünk? – kérdezett rá.
- Csak el, gyere, sétáljunk. Csöndben egy csepp zajt se csapj! – figyelmeztettem és húztam tovább, majd megálltam előtte.
- Bízol bennem?
- Igen, mint mindig. – mondta gondolkodás nélkül, én pedig bólintottam. Megfogtam az alkarjánál és vámpírgyorsasággal futottam, egy két, sőt lehet már három hatalmas teret és utcát elhagytunk. Egészen a külvárosig rohantam, egy beugró sarok előtt álltam, a szám elé tettem az ujjam, mutatva maradjon csöndben. Elkezdtem koncentrálni egyre jobban, a testem megfeszült és remegés lett úrrá rajtam. Köd támadt körülöttem és egyre sűrűbbé változott körül ölelte Deant is. Tudtam ő nem lát engem, megfogtam a kezét tudja, itt vagyok, megszorított és közelebb jött.
- Kath, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – próbált rá venni az igazára.
- Sss, csak gyere utánam. – mondtam neki kedvesen és beljebb mentem a sikátorba, kissé gyengítettem a ködön, hogy lássa, amit én. Az előttünk lévő látvány számára meghökkentő és kiábrándító lehetett. Két ember feküdt vérző nyakkal a földön, egy másik sarokban pedig egy férfi térdelt védekező testtartásban. Könyörgött az előtte állónak, aki csak vigyorgott támadó állásban, nem adott menekülési lehetőséget. Bele mélyesztette a fogát szerencsétlen védtelenbe, míg mohó kortyokkal ivott láttuk az arcát. Rebekah volt az Deanre néztem ő pedig rám meredt.
- Igazad volt, meg kell ölnöm őt. – jelentette ki, gyors váltás gondoltam magamban. El akartam indulni, de inkább megállt előttem és mélyen a szemembe nézett.
- Most elmegyünk innen, mert szeretlek, és nem akarlak így látni! – mutatott Bekah felé, csak bólintottam és hagytam hadd húzzon maga után.
- Nekem vissza kell mennem oda.
- Nem! – csattant fel a hangja és megrázott.
- Vérre van szükségem. Oda kell mennem, érzem. – próbálkoztam ellen állni bántás nélkül.
- Nem mész te sehova! – emelte fel a hangját, amitől összerezzentem mindig. Mint egy kislány, aki tudja rossz fát tett a tűzre. Egy kést vett elő az övéből, megvágta magát mielőtt bármit is mondhattam volna elém tolta. Megráztam a fejem és hátrálni kezdtem, de követett és a számba nyomta kezét.
- Katherine azt kérem, igyál belőlem. – szemeim kitágultak és szívtam a vérét. Az folyadék szétrobbant számban meleg omlós nedűként hatott rám, sző vére más. Annyira intenzív és érzékiséget vált ki belőlem.
- Drágám, figyelj rám! Kérlek, engedd el a kezem. – mondta kedvesen, még jobban megszorítottam a kezét és elengedtem őt teljesen.
- Köszönöm. – mondtam neki mosolyogva és megcsókoltam. Eléggé furcsa és durva lehetett neki, a saját vérétől pirosodott a szája. Gyorsan megtöröltük a szánkat, minden nyomot eltüntetve. Visszafutottam vele a kávézóba és elköszöntem rövid időre, valahogy beszélnem kellett Rebekahval, elkértem a számát és felhívtam.
- Szia Dean! Nem sokára ott vagyok és eljátszadozhatunk. – nevetett fel kéjesen a telefon másik oldalán.
- Szia Rebekah, amint hallod nem ő vagyok. Beszélnünk kell! Gyere a kávézóval szemben lévő erdőbe. – monoton hangon beszéltem, de szívem szerint kitéptem volna a nyelvét.
- Mindjárt ott vagyok! – mondta és letette. Tényleg nem kellett sokat várnom és velem szemben állt.
- Katherine, milyen régen találkoztunk! Miben segíthetek? – kérdezősködött bűbájos hangon.
- Hagyd békén Deant és takarodja közeléből végleg! – fenyegettem, meg mint mindig most is.
- Áll az alku, de tudnod kell, isteni a vére és olyan jó az ágyban. Lehet, még egyszer utoljára megkóstolom! – nevetett fel megint, én pedig megvetve néztem végig rajta.
- Ne merészeld! Ő csak az enyém! – morogtam felé.
- Jól van már! Nem kell így mellre szívni. De Katherine drágám olyan butácska vagy. – mosolygott nagy vigyorral az arcán. Vámpírgyorsasággal előttem termett és mélyen a szemembe nézett. A háta mögül megjelent Nickaus engem vizslatott, rá pillantottam és találkozott a tekintetünk. Rá jöttem mit akartak, de csak bocsánatkérően nézett. Újra a szöszire pillantottam, hátrálni akartam, de elkapta kezeimet, nem engedett szorosan tartott. Pupillái kitágultak és elkezdett beszélni. – Visszakapod az érzéseidet, mindet, amit Nicklaus iránt éreztél. – mondta.
- Nick, úgy féltem. – oda sietett hozzám én pedig átöleltem.
- Nyugodj meg Katerina, most már itt vagy vagyok veled. – simogatta a hátam.
- Nem! – hallatszott a kiáltás valaki futott felénk, vagyis inkább a szőkeség felé. Aztán a következő pillanatban arra eszméltem egy fehér tölgy áll ki Rebekah szívéből. Egyedül álltam ott és beletelt pár másodpercbe, hogy feleszméljek. Klaus a nyakát szorította Deannek, aki próbált ellenállni és lefejteni magáról. De nem sokra ment egy eredeti vámpír ellen sokkal erősebb, mint ő. Most mit csináljak?
- Ne Nick! Elég, ne bántsd őt. – a vámpír elengedte az embert, hála a kiáltásomnak. Oda siettem a térdelő emberhez, magamhoz húztam és az ölembe fektettem.
- Nem lesz semmi baj. csitítgattam, fejét simogatva, mintha egy kisgyerek lenne.
- Kath, én… meg kellett tennem… veled akarok lenni… én, szeretlek. – össze-visszabeszélt, de értettem mire gondol. – Dean, én is szeretlek, de most nem lehetek itt. – próbáltam menekülni a helyzettől, hirtelen gondolattal felvágtam a csuklóm és a szája elé tettem. Nem vitatkozott, ivott két kortyot és eltolta magától. Felnéztem a vámpírra, gyűlölni akartam, de nem ment.
- Biztonságos helyre visszük, és mindent te fizetsz!
- Miből gondolod, hogy segítek? Miért is segítenék, hiszen most ölte meg a húgom!? – csattant fel Nick.
- Azért mert szeretsz és ő nagyon fontos nekem, nem eshet semmi baja. – vágtam vissza, majd farkas szemet néztünk egymással. Aztán felsegítettem a földről Deant, elindultam vele a városba.
- Hová akarod vinni, ő csak egy ember édesem?! – lekezelő hangon kérdezett.
- Gondolom, itt laksz a közelben, hát hozzád megyünk. Mutasd az utat! – parancsoltam rá kicsit keményen.
- Nincs ínyemre az ötleted, de túlságosan is jól ismersz édes. – nevetett fel keserűen, átvette tőlem a terhet és vámpírgyorsasággal elindultunk. Nem volt nagy a város, azt hiszem Mystery Falls a neve. A kertvárosi rész végénél jártunk, amikor megálltak. Egy hatalmas kúria látványa tárult elém, kétemeletes hatalmas épület. Az ablakai sötétfából voltak, de maga az otthon színe világos és hívogató, hátra felé még nagyobbnak tűnt. Ha jól láttam egy labirintus terült el sövényből, középen pedig egy szökőkút tette varázslatosabbá a környezetet. Kinyitotta a fekete vaskaput és egyenesen a házba mentünk az ajtó nyitva várt ránk. A belső látvány még lélegzetelállítóbb, egyenesen lehengerlő, egy hatalmas lépcsősor vezetett fel az emeletre, hátrafelé két folyosó nyílott, de jobban nem tudtam megnézni. Sietnem kellett, hogy utolérjem őket, a második emeletre mentünk, jobbra fordultunk egy kisebb folyosóra, ott két ajtó helyezkedett el egymással szemben. A baloldalit nyitotta ki és egy nagyobb lakosztályba kerültem, középen egy baldachinos ágy, világos ágyneművel, oda letette, vagyis inkább dobta Deant. Körbe néztem minden meg van, amire szüksége lehet. Egy kisebb ajtó nyitva volt, egy fürdő helyezkedett el benne.
- Köszönöm. – mondtam és megfordultam Nick felé.
- A szemközti szoba a tiedé, hasonlóan van berendezve, egy kis plusszal. – mosolygott és hagyta hadd nézzem meg.
- Az én szobám pedig onnan nyílik. – mutatott egy ajtóra a szobámba, azzal szemben fürdő szoba van, az ágyam egy nagy francia ágy baldachinnal és levendula ágyneművel. A sarokban fenyőből egy kis fésülködő asztal helyezkedett el. Nick nagyon jól ismert, mint mindig, egy szekrény várt a másik oldalon, ugyan olyan fából.
- Köszönöm, még egyszer. – mosolyogtam rá.
- Még ne köszönd, csak nyisd ki a szekrényed. – tanácsolta az említett bútordarabra mutatva. Bólintottam és kinyitottam, tátott szájjal néztem végig a ruhatáramon. Minden egyes századból és időszakból levő ruhák, amiket annyira szerettem hordani, mind ott voltak! A szemeim könnybe lábadtak és szorosan megöleltem Nicklaust.
- Köszönöm, ez tényleg gyönyörű!