1. fejezet

Katherine Paulson

Mi történhetett velem? Annyi éve élek már halottként, de valami megváltozott bennem. Már az ölés sem okozott örömöt, a vér fémes íze, ami életben tart. A nappal semmi ellenszenvem sincs, sőt legszívesebben néha elmennék napozni. Hála egy fiolának, amit egy régi ismerősöm készített, évek alatt annyit ittam belőle, hogy a napfény nem árthat. Azért a biztonság kedvéért elraktam egy adagot belőle és a receptet is megtartottam, hátha egyszer szükségem lehet rá. A nevem, az eredeti Katerina Paulson, régen bolgár voltam, de egy tűzeset miatt a családom összes tagját elveszítettem. Ez után elkezdtem vándorolni, de az egyik éjszaka megtámadtak és megerőszakoltak. Egy család fogadott be, de miután megszültem elvették tőlem a gyermekem és utcára hajítottak. Akkor találkoztam egy furcsa idegennel, aki magához fogadott. Később kiderült róla, micsoda valójában, vámpír és olyanná tett, mint ő. Megitatott a vérével és belém harapott, majd kitörte a nyakam, legalábbis úgy rémlik. Az átváltozásom után vérre volt szükségem. Két fajt kell megkülönböztetni. A mi fajunk sokkal jobban kezeli az állatias énünket, tudjuk kontrollálni magunkat és megbűvölni az embereket. A másik faj egy adottságra sem képes, már csak állati lényük létezik nem képesek az érzelmekre. Igaz vannak egy kevesen, akik uralkodnak magukon, ők nem bírják a napfényt, még a szerrel sem. Ezért csak éjjel mutatkoznak, de akkor is csak emberekre vadásznak. A vámpír név szerint Nicklaus Evans, azt hitte mellette maradok, de megijedtem, aztán elmenekültem akkor döntöttem el, inkább nevet váltok. Katherine Parker lett belőlem, aki elvesztette a családját tragikusan...Sosem maradtam sokáig egy helyen, de most mégis itt vagyok már két hete. Élvezem ezt a kisvárost, semmi nyüzsgés, nem fedeznék fel, hogy más vagyok. A városközponti motelben szálltam meg. A pultost megigéztem, hogy a legjobb helyet adja majdnem ingyen. Tetszett, ezért nem akartam teljesen kiszúrni vele. A ruhatáram többsége kihívó, de nem magát kellető. Egy nagyon határozott, de bosszúálló nő vagyok, bármit megteszek a célom elérése érdekében. Sok embernek ez imponál, de én csak a vérükre szomjazok. Lassan már kezdtem unni magam a szobámban. Valami társaságra vágytam, vagy egy kis ételre, már nem tudom. Nem éreztem jól magam a bőrömben, sem a ruhámban. Pedig azelőtt ez volt a kedvencem. Át kell öltöznöm! Ez volt az első gondolatom. Felvettem egy V kivágású lila felsőt, ami takarta a dekoltázsom, rá a kedvenc bőrdzsekim. Egy fekete farmert húztam fel és a hosszú szárú, magas sarkú fekete csizmám. Ahogy kiléptem az ajtón, a velem szembeni ajtó is nyitódott. Azt hittem egyedül vagyok, de szembe találtam magam egy férfival, aki eléggé jóképűnek bizonyult. Belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemekbe és rabul ejtettek. Hiába volt ember nem éreztem vágyat arra, hogy feltépjem az ütőerét és táplálkozzak belőle. Sőt ez az egész érdekesnek bizonyult, ahogy észrevettem ő sem jutott szóhoz, pedig most nem voltam kirívó. Teljesen hétköznapi...
- Hello idegen! - mondtam, de folytatni nem tudtam.
 –Szia, szépségem! Egy ilyen nő mit keres egy lepukkant motelban? - kérdése kicsit meglepett, de mosolyra húzódott tőle a szám.
- Magányt és nyugalmat. De már kezdem unni, nem tudsz egy jó helyet errefelé? - kérdeztem vissza, kis idő elteltével.
- Még csak most érkeztem, de szívesen meghívlak egy italra, idefelé láttam egy jó kis kocsmát. - nem akartam kapcsolatba kerülni emberekkel, de ahogy kimondta ezt a mondatot nem tudtam visszautasítani.
- Majd ha ráérek, egyszer elmegyek. Bár úgy is unatkozok, menjünk. - elindultam kifelé, de csak szépen lassan a szokványos emberi tempónál lassabban. Nem akartam, hogy megtudja rólam az igazat. Vámpír vagyok, de most inkább lennék rendes, normális ember. Ahogy egymás mellett lépkedtünk néha-néha összeért a kezünk, de inkább zsebre vágtam. Az a kis hely tényleg nem volt, messze és ahogy körbenéztem rájöttem, voltam párszor már itt. Leültünk egy üres helyre, kissé feszült voltam ennyi ember társaságában. Nem akartam, hogy kinőjenek a szemfogaim és megváltozzon az arcom is. Dean-nek hívják, milyen szép név, de a vezetékneve eléggé ismerősnek hangzott. Mikor megemlítettem neki, egyből elterelte a témát. Szóval ő is titkol valamit előlem. Legalább meg nevettetett, olyan régóta nem mosolyogtam már. Még jó, hogy a sör nem árt meg. Viszont ha Bourbon whisky-t innék vodkával keverve, az egy idő után már megüt. Segíteni akartam magamon, hátha van valami dolga, de mégsem. Így nem sokáig fogom bírni friss vér nélkül ennyi vérbank társaságában. Éppen láttam a mellékhelyiség felé menni egy lányt, több már nem kellett.
- Bocsáss meg, mindjárt jövök. - mire ő kérdőn nézett és a szeméből szomorúság tükröződött.
 - Nyugi, visszajövök, nem hagylak itt! - mondtam neki és hirtelen közelebb hajoltam hozzá, és ahogy ő nemrég nyomtam egy puszit a kissé borostás arcára. Aztán sietősen elmentem a lány után.
- Hello! Kérdezhetek valamit? - mire megfordult az áldozatom.
- Persze, nyugodtan. - mosolygott rám. Kedvesnek tűnt, de nem érdekelt. Kitágultak a pupilláim és elkezdtem megbűvölni.
- Nem érzel fájdalmat és mi sosem találkoztunk, senkit sem láttál. - mondtam, mire elismételte a szavaim.
- Nem láttam semmit és mi sosem találkoztunk, nem érzek fájdalmat.
- Helyes! - vigyorodtam el és az arcom megváltozott, a szemfogaim kinőttek, amiket belemélyesztettem a nyakába. Elkezdtem szívni a vérét először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd elengedtem. Megtöröltem a számat és jóllakottan visszatértem Dean-hez. Végre nem kell aggódnom attól, hogy neki rontok.
- Sokáig voltam távol? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam a mellette lévő székre.
- Nem, nagyon gyors voltál. Valami baj történt? - kérdezte aggódva.
- Semmi gond tényleg. Csak muszáj volt rendbe tennem magam. És te mit csináltál, míg nem voltam? - kérdeztem inkább vissza.
- Csak próbáltam elvegyülni a helyiek között. - mondta végül. Észrevette a lányt és elkezdett kérdezősködni, aztán mikor visszakérdeztem inkább elterelte a témát. Valamit tudhat a vámpírokról, de ha tényleg így van, inkább lezárom. Kissé meglepődött a válaszomon, de folytatta, hátha be tud fűzni. Látszik, férfi logikával gondolkozik, ha nem sikerül elsőre tovább hajtja az áldozatát. Tényleg azt hiszi, ilyen dumával lekenyerezhet?  Tetszett, ahogy próbálkozott, főleg a magabiztossága, ezért találkozni akartam vele, de nem kívánkoztam az ágyába. Régen voltam férfival az igaz, de csak az öldöklésnek éltem és nem foglalkoztam a testi vágyakkal. Ha ő kérné, biztos mindent megtennék, hogy legyőzzem a vérszomjam. Vele tényleg igazán boldog lehetnék. Mellette igazi embernek érezhetném magam. De ez még rá ér először ki kell ismernem és meg tudni a titkát. Egy darabig mindketten csak ültünk a gondolatainkba merülve. Én zökkentem ki előbb a gondolataim transzából és felálltam a székből.
- Köszönöm, a meghívást és a söröket is. - mondtam neki és közelebb hajoltam hozzá.
- Majd még találkozunk. - suttogtam a fülébe majd lágyan a szájára tapasztottam az enyémet. Egyre hevesebbé vált a csókunk, majd hirtelen véget ért. Rá mosolyogtam és kellő nőiességgel kisétáltam a kocsmából. Nem hittem el mit tettem, ez már tényleg nem én vagyok. Egy embert csókolok meg, akit aztán el sem akarok engedni. Dean Williams egy majdnem középkorú ember, szép nagy zöld szemekkel, világos barna hajjal. Egyszerű, de mégis olyan megfejthetetlen. Ki kell derítenem mit, titkol előlem, mindent tudni akarok róla! De mindenekelőtt ennem kell egy kicsit, nehogy neki támadjak, valahogy az ő vérét nem kívánom annyira. Kezdem ténylegesen megkedvelni. Miközben ő járt a fejemben váltottam tempót, vámpír gyorsasággal a motelbe értem aztán a szobámba. Felvettem egy V kivágású fekete rövid ujjú topot, amiből kissé kilátszott a dekoltázsom. Fekete farmert magamon hagytam és a csizmám is. Aztán egy hirtelen ötlettel bementem a szemben lévő szobába. Az ajtó zárva volt, ezért a pultos férfihez mentem:
- Hello. Tudnál nekem segíteni? - kérdeztem, bűbájos hangon, mire a srác felemelte a fejét és jól végig nézett rajtam.
- Persze, mondjad cica. A szobádban kellene? - kérdezte, mire én csak felhúztam a szemöldököm majd ugyan úgy végig néztem rajta.
 - Köszi, de nem! Csak egy kulcsra van szükségem, a szemben lévő szobában lakik egy kedves ismerősöm. Megkért vigyek el neki egy pár dolgot. - mondtam ezer wattos mosollyal.
- Tessék itt a kulcs! Ha bármi más kell, gyere hozzám. - még mindig próbálkozott, szegény ember. Az ajtó felé vettem az irányt, amikor egy másik férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam és a karjaiba ugrottam.
- Szia, Nick! - köszöntem neki, mikor már nem szorított agyon.
- Katerina? - kérdezett vissza mire én csak bólintottam és körbe forogtam előtte. Nick szőkés barna hajú és sárgás szemű vámpír volt, igazából előle menekültem, de utána megbeszéltük a dolgot és eléggé jóban lettünk. Ő egy ősi volt, egy eredeti vámpír.
- Régen találkoztunk, milyen csinos vagy. - mondta miközben végig nézett rajtam ő is. Férfiak, az első mindig ugyan az nekik.
- Igen, eléggé régen volt már és köszönöm. - mosolyogtam rá elégedetten.
- És most, hogy hívnak, már Katherine Parker lettél?
- Látom nem felejtettél el, és figyeltél is. Ezt azért nem kellett volna. Egy ideig csak figyelt majd hirtelen a derekamnál fogva közelebb húzott magához.
 - Nagyon hiányoztál! Merre kószáltál egészen idáig? Azt hittem bele halok a hiányodba. - tényleg komolyan gondolta. - Nick te is hiányoztál, de nem emlékszel, Bekah megbűvölt... Semmi érzelmem sincs irántad. - szomorúságot okoztam neki, húga miatt, aki elvette az érzéseim, ahogy megbűvölt, mert az ősiek képesek erre, féltékeny volt rám. - Éppen ezért jöttem egészen idáig. Meg tudjuk szüntetni a varázslatot. - örvendezett.
- Hogyan? - ez kicsúszott a számon.
- A szerelmünk segítségével. Na, jó kell hozzá egy boszorkány is, meg a véred. De csak pár csepp kell belőled kedvesem. - mondta kedvesen, nagyon sajnáltam, mert kezdtem megkedvelni Deant. De a vámpírom nem hagyott ezeken gondolkozni, megcsókolt. Hevesebben, mint bárki ebben az életben, de a hátam mögött állt Dean az emberem.