2. fejezet

Dean Williams

A nevem Dean Williams, vámpír vadász vagyok. Kiskorom óta jártas vagyok a szakmában, úgy mondd, nálunk családi hagyománynak számít. Apáról fiúra száll, a családommal régóta nem tartom a kapcsolatot. Volt egy veszekedés köztünk, így inkább egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ebbe a poros kisvárosba jöttem, mert jeleket találtam vámpírokra. De ezek nem olyanok, mint az eddigiek, nem csonkítják meg áldozataikat, csak két pötty van azon a testrészen ahol megcsapolta áldozatát. A városközponti motelben szálltam meg, a pultos gyerek kicsit fura volt, de igazán nem foglalkoztam vele csak fizettem a hitelkártyáimmal. A kocsim egy 67-es Chevrolet impala, öreg a kicsike, de még mindig jól repeszt. Az utazó táskám leraktam az ágy végén lévő polcra, kissé tele volt mindenféle fegyverrel. Fa karók sorakoztak egymás mellett, fa golyókkal megtöltött pisztolyok és puskák. Pár szokványos bárd, kés és tőrt is tartogatott, ami mellett egy halott ember vére volt egy üvegcsében, a szokványos vámpírok ellen, csak az használ a legjobban. Leültem az ágy szélére és elővettem a feljegyzéseimet. A jelek szerint itt tanyázhat a közelben az a semmire kellő átok fajzat. A vámpírok általában csak éjszaka merészkednek elő. Na de most ne csak a munkámról beszéljünk. Egy szokványos ember vagyok bőrkabáttal, farmerrel és egy egyszerű pólóval. A nők terén sosem volt gondom, vonzom őket. Volt már részem jó pár édes éjszakában, utána pedig leléptem. Tovább kellett állnom, sosem fogok megállapodni, lázadó típus vagyok, de legbelül nagyon érzékeny. Ezt nem mutatom ki, kemény külső érző szívet takar, csábos mosollyal. Kiléptem az ajtón, hogy az emberekkel beszéljek, mit láttak furcsaságot. De ahogy megláttam őt, mindenről elfeledkeztem. A göndör haja gyönyörűen keretezte az arcát, barna szemei csillogtak, nem volt túl kirívó a ruhája, de azért sokat láttatott kifinomult alakjából. Csak kibukott belőlem minden egyes szó, és elhívtam randevúra? Ahogy jött mellettem törékenynek bizonyult. Párszor összeért a kezünk, engem különösebben nem izgatott, de gondolom ő zavarba jött ezért zsebre vágta. Mellette végre egy szimpla embernek éreztem magam, nem pedig egy vadásznak, akit az éltet. Csak egy normális férfi voltam. Talán ha sosem tudja meg mi a munkám, együtt lehetünk. Megérkeztünk és leültünk egy üres asztalhoz. 

– Szóval, ha már így itt ülünk, és együtt iszogatunk. Szerintem nem leszek tapintatlan, ha megkérdezem, hogy hívnak? - kérdeztem tőle őszintén érdekelt, hogy hívják.
 - A nevem Katherine Parker. - hangzott a válasz. Milyen érdekes neve van Katherine.
- Értem szóval Kath.
 - Nem, csak Katherine. És téged hogy hívnak? - kérdezett, mielőtt bármit is szólhattam volna. De én akkor is Kath-nek fogom hívni, gondoltam elégedetten.
- A nevem Dean, Dean Williams. Amúgy meg én akkor is Kath-nek foglak hívni drága. - mondtam és az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom miért tettem ezt, de jól esett.
- Ismerős ez a Williams név, már hallottam valahol. - gondolkozott rajta. Oh, csak le ne bukjak előtte!
- Nem tudom, én most hallom először a tiedét, de nagyon tetszik. Végre mosolyra húzódott az arca és beragyogta vele az egész termet és a szívem ettől dobbant egy nagyot. Miközben beszélgettünk hamar telt az idő és rendeltünk még pár kört.
- Figyelj, ha van, valami programod nem kell velem lenned. - mondta mikor egy ideje csak néztük egymást. Mi van?!? Most el akar küldeni maga mellől?
- Nincs semmi dolgom, azon kívül, hogy veled beszélgessek. - válaszoltam konkrétan. Nem akartam elmenni mellőle, ezért minden mást elhalasztottam miatta. Kicsit fura volt, ahogy visszatért, megváltozott, de az arca ugyan olyan fiatalnak és egyedinek tűnt. Kissé aggódtam miatta, mert valami aggasztotta, de ő inkább elterelte a témát, mint én nem olyan rég. Akkor lehet, hogy ő is titkol valamit, még ki kell derítenem mi az, bár ha megnézzük az ágyam minőségét már nem is érdekel, amit titkol. Ezen gondolkodtam, mikor egy lány jött ki a mosdó felől, akinek a nyakán volt két folt.  Itt van a vámpír, meg kell találnom!
- Amikor benn voltál a mosdóban nem vettél észre valamit? - kérdeztem.
- Nem, nem láttam semmit. Miért mi történt? – kérdezett visza.
- Csak láttam valamit, de nem fontos. Ma este mit csinálsz? - próbáltam inkább terelni a témát.
- Még nem tudom, de biztos, hogy nem veled leszek. - ez a válasza kicsit meglepett.
- Kár, pedig szívesen megismernélek még közelebbről. - eresztettem felé egy csábos mosolyt. De ő csak ki nevetett és megrázta a fejét, mire a göndör fürtjei össze visszalobogtak. Elképesztő látvány volt, megint elkezdett járni a fantáziám.
- Nekem most mennem kell. - ez a mondat kiszakított a valóságból vissza. Miért kell elmenni-e, ne nem! Nem akarom, hogy távol legyen tőlem.
- Nekem is van egy kis elintézni valóm. - mondtam neki közönyös módon, nem akartam, hogy megtudja az érzéseim.
- Még...
- Kath! - pont egyszerre akartunk megszólalni.
- Mondd te előbb! - kértem rá. Várt egy kicsit, hátha újra mondom inkább én majd bele kezdett.
- Persze nem olyan nagy az a motel. Meg, ha nagyon félnél a szemben lévő szobában megtalálsz, üres az ágyam. - mondtam behízelgő hangon, milyen régen csajoztam már. Túlságosan elfoglalt a vadászat, az egész életem rá áldoztam mostanáig. Innentől fogva csak vele akarok lenni, de nem tehetem, vadásznom kell és utána. Nem akarom, hogy ő is áldozatul essen ennek a vérengző szörnyetegnek. Szükségem van rá, ő az én emberem, aki a társam lehetne, érzem. Hallottam, hogy beszél hozzám és tudtam válaszolnom kellene neki. Tudta, hogy nem fogok semmit mondani így közelebb hajolt hozzám. Megcsókolt, olyan puhán, hogy nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot. Hirtelen reflexből visszacsókoltam neki egyre hevesebben. Aztán ahogy jött olyan hirtelen abba is maradt, ő pedig rám mosolygott aztán nőiességét megmutatva kisétált a helyiségből. Katherine, milyen édes a csókja, el is felejtettem fizetnem kellene. Intettem a kocsmárosnak, aki az egyik pincérlányt küldte.
- Szia, szépfiú! Nem kérsz még valamit? - kérdezte tőlem a fiatal hölgy, látszott rajta nincs senkije, aki szeretné. Illegette magát közben meg lejjebb húzta a felsőjét sejtelmesen.
- Köszönöm, nem. - a pincér elment, de a számla mellett ott hagyott egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt. De nem foglalkoztam vele, leraktam a pénzt a mellékelt papírt egy férfinek adtam, aki még most is a lányt nézte nyáladzva. Aztán kimentem, hátha megtalálok nyomokat. Kicsi kitérővel elindultam vissza a motelba, először egy játszótéren haladtam át, pár törpe embert fogócskázott. Anyák pedig csak ültek maguk elé meredve, ahogy az egyik, másik irányba fordult, nyakán két apró foltot láttam. A szívem hevesebb tempóra váltott, de nyugodt maradtam, nesztelen arccal oda léptem eléjük.
- Jó napot hölgyeim! - köszöntem oda nekik illedelmesen, mire bólintottak.
- Kérdezhetek öntől pár dolgot? - néztem arra a nőre, akin láttam a foltot.
- Persze nyugodtan mondja, mit szeretne. - válaszolta a nő.
- Nem vett észre valami furcsaságot, új embereket? - bele vágtam.
- Párat láttam, csoportokban mászkálnak, de mást nem. Miért kérdezi? - valahogy kezdett vissza térni, szeme színe nem csak üveges tekintettel meredt rám.
- Csak érdekelnek a város ügyei, én vagyok az új körzeti biztos. A nevem John Smith. - mondtam nekik.
- Köszönöm válaszait, most mennem kell. - fejet hajtottam, majd mentem tovább a lakhelyem felé. Közben egyre csak Kathen és a vámpírokon járt az eszem, meg kell mentenem az embereket! Mikor már nem találtam más embert, aki a segítségemre lehetne, visszamentem a motelba. Amikor beértem a pultos srác a folyosó felé nézett merően. Beljebb léptem az épületbe és megláttam őt, egy másik férfi karjaiban. A férfi nem volt valami erős, legalábbis ránézésre, de ahogy ott álltak egymás karjaiban, szájuk összeért, valahogy belül a szívem megszakadt miatta.
- Kath? - kérdezni is akartam tőle, hogy én értettem félre. Azt hittem kedvel és tetszek neki, de mégsem. Csak ott álltam és néztem, ahogy hirtelen szétrebbentek hangomra. A férfi testtartása megfeszült és nem engedte el a lányt.
- Dean! - ahogy a nevemet mondta és rám nézett csillogtak a szemei, és a hangját boldogság járta át.
- Szeretném neked bemutatni Nicklaus Evanst, ő egy nagyon régi jó barátom. - mondta az illetőre mutatva.
- Azt látom! - morogtam az orrom alatt. A szobámhoz értem és a kulcsot kerestem, amikor megpillantottam Katherine-nél.
- A kulcsom, megkaphatom? - már kezdett eluralkodni rajtam a harag. Csak a kezembe adta és egy szót mondott: - Sajnálom. Kinyitottam az ajtót aztán egy határozott mozdulattal bevágtam magam mögött. Ledobtam a kabátom, felnyitottam egy sört és lefeküdtem az ágyba. Pár sör után, már meguntam az ivást, inkább elővettem az egyik kedvenc bárdom, és azt kezdtem el élezni. Eldöntöttem ma este elmegyek vadászni, annyi vámpírt megölök, ahányat csak tudok. Nem érdekel, ha csak állatokat eszik, akkor is megölöm. Újra elővettem apám jegyzeteit, meg a sajátomét is, a kettőt össze kellett hasonlítani. 1957-ben pár hónapig voltak érdekes halálesetek, a szerencsétlen áldozatban egy csepp vér sem maradt. Majd ez megismétlődött kb. húsz évenként. De ezekben a modern időkben, már inkább csak két apró pötty volt a hullán, akiből eléggé sok vér hiányzott. Vannak olyanok, akik túlélték mindezt, de ha rákérdezett egy-egy vadász, mi történt vele. Az ember nem tudta mi tévő legyen, és csak azt mondta nem tudom. Éppen ezen, gondolkodtam, amikor veszekedés hallatszott át, a másik szobából, Nick és Kath voltak.