Egy kis ízelítő Dean és Katherine harcából: 

3. fejezet

Katherine Parker

Megszólított erre Nick testtartása megváltozott és éreztem, ahogy megváltozik az arca. Gyorsan visszacsókoltam, nehogy megtámadja Deant. Inkább elkezdtem beszélni, nehogy a vámpír számon kérje bármiért. Bemutattam neki és egy jó barátnak hívtam. Az emberem szemében egy kis reményt láttam, a vámpíromból pedig sütött a szomorúság. Magamra haragítottam és észrevette nálam van a kulcsa. Valahogy csak annyit tudtam mondani neki, hogy sajnálom. Tényleg sajnáltam, hogy ezt látnia kellett, nem akartam megbántani, őt soha. Nick kinyitotta előttem az ajtót, de intettem neki menjen előre. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha én megyek elől, ő átmegy Deanhez és megöli. Vámpírgyorsasággal felkapott az ölébe és bevitt, az ajtó nagyot csattant. Lerakott az ágyra és fölém magaslott, ajkát újra a számra tapasztotta, de eltoltam magamtól.
- Beszélnünk kell! - jelentettem ki komolyan.
- Persze drágám, meg kell beszélni a jövőnket. - olyan édesen mosolygott, nekem pedig összeszorult a szívem.
- Nick, kérlek hallgass meg! Én úgy érzem ennyi év után, hogy nekünk már nincs jövőnk. Régen tényleg szerettelek, de most már nem tudom. Igazából nem tudom, mit érzek irántatok. - fejem inkább lehajtottam.
- Tudtam, ugye tetszik neked az-az ember. - felállt és már indulni akart.
- Ne! Ne merészeld Nick! Maradj itt! - kiabáltam vele, hogy végre nyugodjon meg. Vámpírgyorsasággal elé álltam, biztosítva szavaim hangsúlyáról.
- Állj félre! Téged nem akarlak bántani! - morogta nekem.
- Nem, nem állok félre. Nick téged is szeretlek, de iránta is érzek valamit. Szeretlek! Ezt értsd meg kérlek! - kiabáltam vele még mindig.
 - Katerina én örökké szeretni foglak, amíg csak élek. De ne akard, hogy osztozzak valakivel rajtad. - mondta már nyugodtan, éppen válaszolni akartam, amikor közelebb jött.
- Adok neked időt, hogy gondolkozhass, neked kell dönteni, kis vámpírom. - homlokon csókolt, majd elengedett és csak nézett.
- Köszönöm. - mondtam neki és megcsókoltam. Tudatni akartam vele, nincs minden veszve, csak tisztáznom kell pár dolgot magamban.
- De ha nem engem választasz, boldogtalan maradsz. - most megfenyegetett!? Éppen az előbb vallott szerelmet. Mire válaszolhattam volna, ő eltűnt.
- Nick! - kiabáltam még utána és átmentem Deanhez bocsánatot kérni mindenért.
Elmondtam neki mit érzek, megbeszéltünk mindent és tudni akartam mindent. Erre ő megcsókolt, ha ezt teszi persze, hogy válaszolok. Mint minden férfi ő is elfelejtett ép ésszel gondolkodni. Valahogy megszabadultunk az én felsőmtől is. Kész voltam neki oda adni magam, erre eltolt magától és azt mondja, ismerjük meg egymást jobban!? Már nem értem őt, egyszer azt mutatja, akar engem, mint nőt aztán meg kidob. Kopogtattam az ajtón, mert a pólóm nála maradt, az ajtó kinyílt.
- A felsőm? - kérdeztem, miközben a kezemet nyújtottam. Végig nézett rajtam, majd berántott a szobába... újra.... Na, jó, ha most is ki küld, megbabonázom, hogy ne tegye.
- Dean döntsd, már el mit akarsz!? - fakadt ki belőlem.
- Téged, mindenestül, de csak apránként. - mondta miközben a szemembe nézett. Megtaláltam a földön a pólóm, észrevette, hogy fel akarom venni. Gyorsan lehajolt és oda adta.
- Most van egy kis dolgom, de este látjuk egymást? - kérdezte tőlem.
- Majd meglátjuk. - felvettem a ruhám és közel mentem hozzá.
– Viszlát, talán este, Dean. - suttogtam neki és megcsókoltam lágyan. Visszamentem a szobámba, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Felvettem egy kényelmes fekete tunikát és az elhagyhatatlan fekete csőfarmert. Most a változatosság kedvéért egy fekete magas sarkú boka csizmát vettem fel. Neki vágtam az éjszakának egy kis vérért, ember vérre volt szükségem, mert már majdnem megtámadtam Deant. Nem sokáig kellett barangolnom, megláttam két fiatalt, akik éppen egy sikátor felé mentek. Több se kellett nekem, eléjük rohantam vámpírgyorsasággal.
- Sziasztok, kérdezhetek valamit? - bájosan csevegtem.
- Persze nyugodtan. - mondta a fiú. Én a lány felé fordultam, aki félénken csak bólogatott az előbb.
- Nem láttál semmit, összevesztetek a barátoddal, így te haza mentél. Indulj! - miközben ezt mondtam meg vártam, míg halló távolságra kerül a lány és visszafordultam a fiúhoz. Az arcom megváltozott és kinőttek a szemfogaim. Neki rontottam és mohó kortyokkal táplálkoztam. Eléggé sokat ittam a véréből, amikor léptekre lettem figyelmes. Eldobtam a testet és a következő áldozatom felé fordultam, a vérszomj eluralkodott rajtam. A következő áldozatom erősnek és eléggé jóképűnek bizonyult és a vérének illata, nem is beszélve a szabályos lüktetésről. Ínycsiklandónak bizonyult, elindultam felé, de ő rám kiabált és ismerősnek tűnt. Próbáltam csak a hangra összpontosítani és sikerült! Dean állt velem szemben, ugyan olyan meglepődött volt, mint én. A pillantásom átsiklott a kezére, amiben egy karó volt. Morgás hagyta el a szám és a falnak nyomtam.
- Mi vagy te? És mit akarsz tőlem? - hörögtem két morgás között.
- Vadász, és olyanokra, mint te! Ilyen pokol járta szörnyeket gyilkolok. - mondta miközben kapkodta a levegőt.
- Vagy inkább én, öllek meg téged! Többet ne gyere a közelembe!
- Nem... foglak.. bántani. - próbálta kimondani, de a szorításom egyre csak erősödött.
- Nem akarlak megölni Katherine. Inkább elengedlek, hogy ne végezz velem.
- Késő bánat, mivel tudod, mi vagyok meg kell halnod! Főleg, hogy egész idő alatt rám vadásztál!
- Csak hiszed, én egy vámpírt kerestem, akit meg tudok ölni. Nem téged! - kiabált ő is már. Aztán mikor kizökkentem, fogta a fáját és a lábamba döfte. Előkerül valahonnan még egy a jobb kezemnél talált el. A fájdalomtól megtántorodtam és még hátrébb léptem tőle.  Nagy nehezen kihúztam először a lábamból, ezt messze hajítottam. A kezemben lévőt is kiszedtem nagy fájdalmak közepette és neki támadtam. A két fadarabbal próbáltuk egymást leszúrni, de folyton hárítások követték egymást, olyan volt mintha kardoznánk. Végre találtam rajta egy gyenge pontot, a felkarján megsértettem a bőrét. Élénk színű vér buggyant ki.
- Kath fejezd be! Nem fogom elárulni a titkod és megölni sem! Mielőtt rám támadnál, inkább menj el. - tényleg azt hiszi, ilyen könnyen feladom harc nélkül!? Amikor éppen nyerésre állok, nem fogok megfutamodni. Most már nem cicáztam vámpírgyorsasággal elé álltam és falnak nyomtam. A levegő megtelt azzal az édes illattal. Pont bele mélyesztettem volna az újra kinőtt szemfogaim, amikor a nyakamba döfte azt a fát, amivel bántani tud. Földre estem, most legyűrt a fájdalom és azt hittem itt a vég. Futó léptek majd motorzúgás volt az utolsó, amire emlékszem. Majd egy erős kéz megfogott és valami olyasmit mondott:
- Minden rendben lesz Katerina. Most már veled vagyok!

***

Amikor felébredtem, vagyis felriadtam, egy hatalmas francia ágy volt alattam. Körülöttem minden olyan álomszerűnek bizonyult. Egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mellett két oldalról. A szoba másik végében pedig egy óriás gardróbszekrény volt. A másik oldalt helyezkedett el egy ablak, amin fekete sötétítő függöny volt behúzva. Az ajtóban megpillantottam Nicket, ahogy nézett. Újra becsuktam a szemem és úgy hagytam, arra gondoltam, ha kinyitom a szemem, motel szobában fekszem, mellettem Deannel. De amikor kinyitottam, Nick ült az ágy szélén és aggódó szemekkel figyelt. Minden bevillant apránként, a veszekedés, majd utána lévő harcszerű valami. Aztán a fájdalom, amit a karó okozott. Közelebb húzódtam és szorosan átöleltem a megmentőm, könnyeim potyogtak.
- Köszönöm Nick. Ha te nem jössz, talán lehet meg is halok... örökre. - az utolsó szót nagyon halkan mondtam ki, bízva abban, hogy sohasem fog meg történni.
- Szóra sem érdekes. Katerina, már megmondtam szeretlek, érted még az életem is feláldoznám. Sajnos későn érkeztem és az a mocskos ember bántani tudott, de ha elkapom... - nem akartam, hogy befejezze és bántsa. Lehet, hogy ő bántott engem, de csak félre értés miatt, nem figyeltem rá eléggé.
- Ne mondj semmit, csak ígérd meg, hogy mellettem leszel. - kérleltem rá.
- Csak, miattad kedvesem. - még jobban magához húzott. Meg akartam nyugodni és érezni, hogy van, aki szeret egy olyan szörnyet, mint én. Hirtelen ötlettel, szembe fordultam vele és az ölébe ültem. Érezni akartam a testét miközben súrolja az enyémet. Követelően megcsókoltam és megszabadítottam a pólójától. Tudta mit akarok és ő sem ellenkezett. Levette az én felsőmet, aztán vámpírgyorsasággal az ágyra döntött. A csók csatánk kissé elhúzódott, de egyikünk sem bánta, régen voltunk együtt, ajkaink szétnyíltak, míg levettük egymásról a maradék ruhát. Aztán elmerültünk egymás testének elemzésében, nem tudtam megítélni hol kezdődik az ő vágya és hol ér véget az enyém kezdetével. Minden egybe fonódott, a lelkeink újra egymásra találtak... egy ideig...

***

Több mint egy hónapja, hogy itt vagyok Nickel az ő házában, vagyis azt hiszem az övé. Amióta történt a baleset ki sem enged az emberek közé, vagy zacskós vért ad, vagy néha-néha hívat embereket, akikből ehetek. Élveztem a semmit tevést, de untatott is, valami hiányzik az életemből. A vámpírom nagyon kedves tényleg szeret, de akkor miért álmodozok folyton másról. Ha ő nem tereli el a figyelmem, akkor csak Dean ját a fejemben, esténként elképzelem, mit csinál, merre van. Sőt néha még mikor együtt vagyunk, egy embert képzelek a helyébe. Rájöttem mi hiányzik, vagyis inkább ki, el kell mennem a motelba!
– Nick! – kiáltottam el magam, de nem jött válasz és nem is jelent meg az ajtóban, mint mostanság mikor meghallotta a hangom. Szóval nincs itthon, akkor most kell mennem! Vámpírgyorsasággal kiverekedtem magam a hatalmas kúriából, ahogy körbe néztem, megpillantottam egy ismerős dolgot a távolba. Egy „Üdvözöljük Hell’s-ben” feliratú táblát, ebből az irányból jöttem én is kb. két hónapja, tudtam az utat a városba. Emberi szemmel láthatatlannak tűntem, olyan gyorsan szedtem a lábam, sőt csak a régi motelszobámban álltam meg. Az ágyon egy levél volt cirádás betűkkel… Dean írt pár sort, elment innen miattam, azt hiszi, haragszom rá. Ahogy még egyszer átfutottam a sorokat rájöttem, nem akar levadászni és talán szeret. Milyen ostoba voltam, én meg akartam őt ölni… Meg kellett találnom minél előbb! Ha jól emlékszem ezzel a motellel szemben található egy másik. Valami különleges erő folytán, tudtam oda kell mennem. A pultban egy kedves idősebb férfi állt.
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte.
– Jó napot! Egy férfit keresek, aki kb. egy hónapja él az egyik szobában. Meg tudná mondani a szoba számét? – kérdeztem kedvesen, bár a szívem ezerrel vert.
– Van itt egy vendégünk, a 7-es szobában. Ha jól tudom, benn tartózkodik. – mondta gondolkodva.
– Szeretném meglepni, nem tudná oda adni a pótkulcsot? – a férfi csak bólintott és oda adta. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a szobát, persze csak emberi tempóban. Az ajtó kinyílt abban a pillanatban, amikor a kulcsot elfordítottam. Velem szemben Dean állt kezében egy bárddal. Az agyam kikapcsolt, vámpírgyorsasággal kivettem a kezéből a fegyvert, eldobtam és megcsókoltam. Miután elengedett elkezdtünk beszélgetni és bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Aztán olyan dologra kért, amit miatta, de csakis miatta megteszek. Sajtburger… nevettem újra. Szeretem őt és örök életemre szeretni fogom, amíg csak élek, de mindenekelőtt valamit el kell intéznem. El kell mondanom mindent Nicknek, hogyan is döntöttem. Nagyon sajnálom őt, de Dean életem szerelme, elmegyünk innen nagyon messze, csak ő és én. Amíg azon gondolkodtam mit mondjak a vámpíromnak, extra sebességre váltottam és csak a ház ajtajában álltam meg Nick előtt.
– Életem, hol voltál? Aggódtam miattad! – jelentette ki és magához szorított majd megcsókolt.
- Neked is, szia! A városban voltam, beszélnünk kell! – közben elmentem mellette befelé a nappaliba.
– Ugye nem találkoztál azzal az emberrel? – nem kellett válaszolnom, hiszen tudta.
– Katerina hadd nézzelek, nem sérültél meg újra? – miközben ezt kérdezte körbe került kétszer villámgyorsasággal.
– Nem sérültem meg! Nem bántott Nick és nem is fog! – rivalltam rá.
– Többet nem mehetsz ki! – parancsolt rám. Ezen tényleg felkaptam a vizet, nem szabhatja, meg mit csinálok!
– Ide figyelj Nicklaus! Te nekem nem szabod meg, kivel, hol, mikor, mit csinálok! Lehet, hogy régen sokat jelentettél számomra, de most másképp áll a helyzet. – szólni akart, de nem hagytam neki.
– Nem, még nem fejeztem be! Most, hogy veled töltöttem ennyi időt rá kellett jönnöm szeretlek, de nem vagyok szerelmes. – még mindig kiabálva beszéltem vele, és amikor levegőt vettem megszólalt.
– Katerina fejezd be! Nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Elegem van abból, hogy döntésképtelen vagy! Nem érdekel mire jutottál, csak az számít, szeretlek, ha kell, megbabonázlak, hogy te is engem! – kiabált és lefogott.
– Nem, nem engedem, elég volt egyszer elviselnem a kínt, amit a húgod okozott! Szerettelek, de most Deant szeretem, és ne merészeld bántani! – ez volt az utolsó, amit mondtam, mert a vitánkat megzavarta valaki.
– Hagyjad Nick semmit se változott. Ugyan az-az önimádó, embertelen lény, aki volt. – jelentette ki a hang tulajdonosa. A vámpírom megfordult és szóra nyitotta a száját, de megelőztem. A vendégét, legközelebbi falnak nyomtam.
– Valamit mindig elfelejtesz Rebekah, hiába te vagy az erősebb, én rendelkezem tőrrel azok közül, ami végezhet veled. Ha nem akarod a szívedbe, akkor fékezd a nyelved. – fenyegettem meg. Vámpírgyorsasággal megcsókoltam Nicket.
– Emlékezz így rám. – suttogtam neki és már el is tűntem. 

2. fejezet

Dean Williams

A nevem Dean Williams, vámpír vadász vagyok. Kiskorom óta jártas vagyok a szakmában, úgy mondd, nálunk családi hagyománynak számít. Apáról fiúra száll, a családommal régóta nem tartom a kapcsolatot. Volt egy veszekedés köztünk, így inkább egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ebbe a poros kisvárosba jöttem, mert jeleket találtam vámpírokra. De ezek nem olyanok, mint az eddigiek, nem csonkítják meg áldozataikat, csak két pötty van azon a testrészen ahol megcsapolta áldozatát. A városközponti motelben szálltam meg, a pultos gyerek kicsit fura volt, de igazán nem foglalkoztam vele csak fizettem a hitelkártyáimmal. A kocsim egy 67-es Chevrolet impala, öreg a kicsike, de még mindig jól repeszt. Az utazó táskám leraktam az ágy végén lévő polcra, kissé tele volt mindenféle fegyverrel. Fa karók sorakoztak egymás mellett, fa golyókkal megtöltött pisztolyok és puskák. Pár szokványos bárd, kés és tőrt is tartogatott, ami mellett egy halott ember vére volt egy üvegcsében, a szokványos vámpírok ellen, csak az használ a legjobban. Leültem az ágy szélére és elővettem a feljegyzéseimet. A jelek szerint itt tanyázhat a közelben az a semmire kellő átok fajzat. A vámpírok általában csak éjszaka merészkednek elő. Na de most ne csak a munkámról beszéljünk. Egy szokványos ember vagyok bőrkabáttal, farmerrel és egy egyszerű pólóval. A nők terén sosem volt gondom, vonzom őket. Volt már részem jó pár édes éjszakában, utána pedig leléptem. Tovább kellett állnom, sosem fogok megállapodni, lázadó típus vagyok, de legbelül nagyon érzékeny. Ezt nem mutatom ki, kemény külső érző szívet takar, csábos mosollyal. Kiléptem az ajtón, hogy az emberekkel beszéljek, mit láttak furcsaságot. De ahogy megláttam őt, mindenről elfeledkeztem. A göndör haja gyönyörűen keretezte az arcát, barna szemei csillogtak, nem volt túl kirívó a ruhája, de azért sokat láttatott kifinomult alakjából. Csak kibukott belőlem minden egyes szó, és elhívtam randevúra? Ahogy jött mellettem törékenynek bizonyult. Párszor összeért a kezünk, engem különösebben nem izgatott, de gondolom ő zavarba jött ezért zsebre vágta. Mellette végre egy szimpla embernek éreztem magam, nem pedig egy vadásznak, akit az éltet. Csak egy normális férfi voltam. Talán ha sosem tudja meg mi a munkám, együtt lehetünk. Megérkeztünk és leültünk egy üres asztalhoz. 

– Szóval, ha már így itt ülünk, és együtt iszogatunk. Szerintem nem leszek tapintatlan, ha megkérdezem, hogy hívnak? - kérdeztem tőle őszintén érdekelt, hogy hívják.
 - A nevem Katherine Parker. - hangzott a válasz. Milyen érdekes neve van Katherine.
- Értem szóval Kath.
 - Nem, csak Katherine. És téged hogy hívnak? - kérdezett, mielőtt bármit is szólhattam volna. De én akkor is Kath-nek fogom hívni, gondoltam elégedetten.
- A nevem Dean, Dean Williams. Amúgy meg én akkor is Kath-nek foglak hívni drága. - mondtam és az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom miért tettem ezt, de jól esett.
- Ismerős ez a Williams név, már hallottam valahol. - gondolkozott rajta. Oh, csak le ne bukjak előtte!
- Nem tudom, én most hallom először a tiedét, de nagyon tetszik. Végre mosolyra húzódott az arca és beragyogta vele az egész termet és a szívem ettől dobbant egy nagyot. Miközben beszélgettünk hamar telt az idő és rendeltünk még pár kört.
- Figyelj, ha van, valami programod nem kell velem lenned. - mondta mikor egy ideje csak néztük egymást. Mi van?!? Most el akar küldeni maga mellől?
- Nincs semmi dolgom, azon kívül, hogy veled beszélgessek. - válaszoltam konkrétan. Nem akartam elmenni mellőle, ezért minden mást elhalasztottam miatta. Kicsit fura volt, ahogy visszatért, megváltozott, de az arca ugyan olyan fiatalnak és egyedinek tűnt. Kissé aggódtam miatta, mert valami aggasztotta, de ő inkább elterelte a témát, mint én nem olyan rég. Akkor lehet, hogy ő is titkol valamit, még ki kell derítenem mi az, bár ha megnézzük az ágyam minőségét már nem is érdekel, amit titkol. Ezen gondolkodtam, mikor egy lány jött ki a mosdó felől, akinek a nyakán volt két folt.  Itt van a vámpír, meg kell találnom!
- Amikor benn voltál a mosdóban nem vettél észre valamit? - kérdeztem.
- Nem, nem láttam semmit. Miért mi történt? – kérdezett visza.
- Csak láttam valamit, de nem fontos. Ma este mit csinálsz? - próbáltam inkább terelni a témát.
- Még nem tudom, de biztos, hogy nem veled leszek. - ez a válasza kicsit meglepett.
- Kár, pedig szívesen megismernélek még közelebbről. - eresztettem felé egy csábos mosolyt. De ő csak ki nevetett és megrázta a fejét, mire a göndör fürtjei össze visszalobogtak. Elképesztő látvány volt, megint elkezdett járni a fantáziám.
- Nekem most mennem kell. - ez a mondat kiszakított a valóságból vissza. Miért kell elmenni-e, ne nem! Nem akarom, hogy távol legyen tőlem.
- Nekem is van egy kis elintézni valóm. - mondtam neki közönyös módon, nem akartam, hogy megtudja az érzéseim.
- Még...
- Kath! - pont egyszerre akartunk megszólalni.
- Mondd te előbb! - kértem rá. Várt egy kicsit, hátha újra mondom inkább én majd bele kezdett.
- Persze nem olyan nagy az a motel. Meg, ha nagyon félnél a szemben lévő szobában megtalálsz, üres az ágyam. - mondtam behízelgő hangon, milyen régen csajoztam már. Túlságosan elfoglalt a vadászat, az egész életem rá áldoztam mostanáig. Innentől fogva csak vele akarok lenni, de nem tehetem, vadásznom kell és utána. Nem akarom, hogy ő is áldozatul essen ennek a vérengző szörnyetegnek. Szükségem van rá, ő az én emberem, aki a társam lehetne, érzem. Hallottam, hogy beszél hozzám és tudtam válaszolnom kellene neki. Tudta, hogy nem fogok semmit mondani így közelebb hajolt hozzám. Megcsókolt, olyan puhán, hogy nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot. Hirtelen reflexből visszacsókoltam neki egyre hevesebben. Aztán ahogy jött olyan hirtelen abba is maradt, ő pedig rám mosolygott aztán nőiességét megmutatva kisétált a helyiségből. Katherine, milyen édes a csókja, el is felejtettem fizetnem kellene. Intettem a kocsmárosnak, aki az egyik pincérlányt küldte.
- Szia, szépfiú! Nem kérsz még valamit? - kérdezte tőlem a fiatal hölgy, látszott rajta nincs senkije, aki szeretné. Illegette magát közben meg lejjebb húzta a felsőjét sejtelmesen.
- Köszönöm, nem. - a pincér elment, de a számla mellett ott hagyott egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt. De nem foglalkoztam vele, leraktam a pénzt a mellékelt papírt egy férfinek adtam, aki még most is a lányt nézte nyáladzva. Aztán kimentem, hátha megtalálok nyomokat. Kicsi kitérővel elindultam vissza a motelba, először egy játszótéren haladtam át, pár törpe embert fogócskázott. Anyák pedig csak ültek maguk elé meredve, ahogy az egyik, másik irányba fordult, nyakán két apró foltot láttam. A szívem hevesebb tempóra váltott, de nyugodt maradtam, nesztelen arccal oda léptem eléjük.
- Jó napot hölgyeim! - köszöntem oda nekik illedelmesen, mire bólintottak.
- Kérdezhetek öntől pár dolgot? - néztem arra a nőre, akin láttam a foltot.
- Persze nyugodtan mondja, mit szeretne. - válaszolta a nő.
- Nem vett észre valami furcsaságot, új embereket? - bele vágtam.
- Párat láttam, csoportokban mászkálnak, de mást nem. Miért kérdezi? - valahogy kezdett vissza térni, szeme színe nem csak üveges tekintettel meredt rám.
- Csak érdekelnek a város ügyei, én vagyok az új körzeti biztos. A nevem John Smith. - mondtam nekik.
- Köszönöm válaszait, most mennem kell. - fejet hajtottam, majd mentem tovább a lakhelyem felé. Közben egyre csak Kathen és a vámpírokon járt az eszem, meg kell mentenem az embereket! Mikor már nem találtam más embert, aki a segítségemre lehetne, visszamentem a motelba. Amikor beértem a pultos srác a folyosó felé nézett merően. Beljebb léptem az épületbe és megláttam őt, egy másik férfi karjaiban. A férfi nem volt valami erős, legalábbis ránézésre, de ahogy ott álltak egymás karjaiban, szájuk összeért, valahogy belül a szívem megszakadt miatta.
- Kath? - kérdezni is akartam tőle, hogy én értettem félre. Azt hittem kedvel és tetszek neki, de mégsem. Csak ott álltam és néztem, ahogy hirtelen szétrebbentek hangomra. A férfi testtartása megfeszült és nem engedte el a lányt.
- Dean! - ahogy a nevemet mondta és rám nézett csillogtak a szemei, és a hangját boldogság járta át.
- Szeretném neked bemutatni Nicklaus Evanst, ő egy nagyon régi jó barátom. - mondta az illetőre mutatva.
- Azt látom! - morogtam az orrom alatt. A szobámhoz értem és a kulcsot kerestem, amikor megpillantottam Katherine-nél.
- A kulcsom, megkaphatom? - már kezdett eluralkodni rajtam a harag. Csak a kezembe adta és egy szót mondott: - Sajnálom. Kinyitottam az ajtót aztán egy határozott mozdulattal bevágtam magam mögött. Ledobtam a kabátom, felnyitottam egy sört és lefeküdtem az ágyba. Pár sör után, már meguntam az ivást, inkább elővettem az egyik kedvenc bárdom, és azt kezdtem el élezni. Eldöntöttem ma este elmegyek vadászni, annyi vámpírt megölök, ahányat csak tudok. Nem érdekel, ha csak állatokat eszik, akkor is megölöm. Újra elővettem apám jegyzeteit, meg a sajátomét is, a kettőt össze kellett hasonlítani. 1957-ben pár hónapig voltak érdekes halálesetek, a szerencsétlen áldozatban egy csepp vér sem maradt. Majd ez megismétlődött kb. húsz évenként. De ezekben a modern időkben, már inkább csak két apró pötty volt a hullán, akiből eléggé sok vér hiányzott. Vannak olyanok, akik túlélték mindezt, de ha rákérdezett egy-egy vadász, mi történt vele. Az ember nem tudta mi tévő legyen, és csak azt mondta nem tudom. Éppen ezen, gondolkodtam, amikor veszekedés hallatszott át, a másik szobából, Nick és Kath voltak.

1. fejezet

Katherine Paulson

Mi történhetett velem? Annyi éve élek már halottként, de valami megváltozott bennem. Már az ölés sem okozott örömöt, a vér fémes íze, ami életben tart. A nappal semmi ellenszenvem sincs, sőt legszívesebben néha elmennék napozni. Hála egy fiolának, amit egy régi ismerősöm készített, évek alatt annyit ittam belőle, hogy a napfény nem árthat. Azért a biztonság kedvéért elraktam egy adagot belőle és a receptet is megtartottam, hátha egyszer szükségem lehet rá. A nevem, az eredeti Katerina Paulson, régen bolgár voltam, de egy tűzeset miatt a családom összes tagját elveszítettem. Ez után elkezdtem vándorolni, de az egyik éjszaka megtámadtak és megerőszakoltak. Egy család fogadott be, de miután megszültem elvették tőlem a gyermekem és utcára hajítottak. Akkor találkoztam egy furcsa idegennel, aki magához fogadott. Később kiderült róla, micsoda valójában, vámpír és olyanná tett, mint ő. Megitatott a vérével és belém harapott, majd kitörte a nyakam, legalábbis úgy rémlik. Az átváltozásom után vérre volt szükségem. Két fajt kell megkülönböztetni. A mi fajunk sokkal jobban kezeli az állatias énünket, tudjuk kontrollálni magunkat és megbűvölni az embereket. A másik faj egy adottságra sem képes, már csak állati lényük létezik nem képesek az érzelmekre. Igaz vannak egy kevesen, akik uralkodnak magukon, ők nem bírják a napfényt, még a szerrel sem. Ezért csak éjjel mutatkoznak, de akkor is csak emberekre vadásznak. A vámpír név szerint Nicklaus Evans, azt hitte mellette maradok, de megijedtem, aztán elmenekültem akkor döntöttem el, inkább nevet váltok. Katherine Parker lett belőlem, aki elvesztette a családját tragikusan...Sosem maradtam sokáig egy helyen, de most mégis itt vagyok már két hete. Élvezem ezt a kisvárost, semmi nyüzsgés, nem fedeznék fel, hogy más vagyok. A városközponti motelben szálltam meg. A pultost megigéztem, hogy a legjobb helyet adja majdnem ingyen. Tetszett, ezért nem akartam teljesen kiszúrni vele. A ruhatáram többsége kihívó, de nem magát kellető. Egy nagyon határozott, de bosszúálló nő vagyok, bármit megteszek a célom elérése érdekében. Sok embernek ez imponál, de én csak a vérükre szomjazok. Lassan már kezdtem unni magam a szobámban. Valami társaságra vágytam, vagy egy kis ételre, már nem tudom. Nem éreztem jól magam a bőrömben, sem a ruhámban. Pedig azelőtt ez volt a kedvencem. Át kell öltöznöm! Ez volt az első gondolatom. Felvettem egy V kivágású lila felsőt, ami takarta a dekoltázsom, rá a kedvenc bőrdzsekim. Egy fekete farmert húztam fel és a hosszú szárú, magas sarkú fekete csizmám. Ahogy kiléptem az ajtón, a velem szembeni ajtó is nyitódott. Azt hittem egyedül vagyok, de szembe találtam magam egy férfival, aki eléggé jóképűnek bizonyult. Belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemekbe és rabul ejtettek. Hiába volt ember nem éreztem vágyat arra, hogy feltépjem az ütőerét és táplálkozzak belőle. Sőt ez az egész érdekesnek bizonyult, ahogy észrevettem ő sem jutott szóhoz, pedig most nem voltam kirívó. Teljesen hétköznapi...
- Hello idegen! - mondtam, de folytatni nem tudtam.
 –Szia, szépségem! Egy ilyen nő mit keres egy lepukkant motelban? - kérdése kicsit meglepett, de mosolyra húzódott tőle a szám.
- Magányt és nyugalmat. De már kezdem unni, nem tudsz egy jó helyet errefelé? - kérdeztem vissza, kis idő elteltével.
- Még csak most érkeztem, de szívesen meghívlak egy italra, idefelé láttam egy jó kis kocsmát. - nem akartam kapcsolatba kerülni emberekkel, de ahogy kimondta ezt a mondatot nem tudtam visszautasítani.
- Majd ha ráérek, egyszer elmegyek. Bár úgy is unatkozok, menjünk. - elindultam kifelé, de csak szépen lassan a szokványos emberi tempónál lassabban. Nem akartam, hogy megtudja rólam az igazat. Vámpír vagyok, de most inkább lennék rendes, normális ember. Ahogy egymás mellett lépkedtünk néha-néha összeért a kezünk, de inkább zsebre vágtam. Az a kis hely tényleg nem volt, messze és ahogy körbenéztem rájöttem, voltam párszor már itt. Leültünk egy üres helyre, kissé feszült voltam ennyi ember társaságában. Nem akartam, hogy kinőjenek a szemfogaim és megváltozzon az arcom is. Dean-nek hívják, milyen szép név, de a vezetékneve eléggé ismerősnek hangzott. Mikor megemlítettem neki, egyből elterelte a témát. Szóval ő is titkol valamit előlem. Legalább meg nevettetett, olyan régóta nem mosolyogtam már. Még jó, hogy a sör nem árt meg. Viszont ha Bourbon whisky-t innék vodkával keverve, az egy idő után már megüt. Segíteni akartam magamon, hátha van valami dolga, de mégsem. Így nem sokáig fogom bírni friss vér nélkül ennyi vérbank társaságában. Éppen láttam a mellékhelyiség felé menni egy lányt, több már nem kellett.
- Bocsáss meg, mindjárt jövök. - mire ő kérdőn nézett és a szeméből szomorúság tükröződött.
 - Nyugi, visszajövök, nem hagylak itt! - mondtam neki és hirtelen közelebb hajoltam hozzá, és ahogy ő nemrég nyomtam egy puszit a kissé borostás arcára. Aztán sietősen elmentem a lány után.
- Hello! Kérdezhetek valamit? - mire megfordult az áldozatom.
- Persze, nyugodtan. - mosolygott rám. Kedvesnek tűnt, de nem érdekelt. Kitágultak a pupilláim és elkezdtem megbűvölni.
- Nem érzel fájdalmat és mi sosem találkoztunk, senkit sem láttál. - mondtam, mire elismételte a szavaim.
- Nem láttam semmit és mi sosem találkoztunk, nem érzek fájdalmat.
- Helyes! - vigyorodtam el és az arcom megváltozott, a szemfogaim kinőttek, amiket belemélyesztettem a nyakába. Elkezdtem szívni a vérét először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd elengedtem. Megtöröltem a számat és jóllakottan visszatértem Dean-hez. Végre nem kell aggódnom attól, hogy neki rontok.
- Sokáig voltam távol? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam a mellette lévő székre.
- Nem, nagyon gyors voltál. Valami baj történt? - kérdezte aggódva.
- Semmi gond tényleg. Csak muszáj volt rendbe tennem magam. És te mit csináltál, míg nem voltam? - kérdeztem inkább vissza.
- Csak próbáltam elvegyülni a helyiek között. - mondta végül. Észrevette a lányt és elkezdett kérdezősködni, aztán mikor visszakérdeztem inkább elterelte a témát. Valamit tudhat a vámpírokról, de ha tényleg így van, inkább lezárom. Kissé meglepődött a válaszomon, de folytatta, hátha be tud fűzni. Látszik, férfi logikával gondolkozik, ha nem sikerül elsőre tovább hajtja az áldozatát. Tényleg azt hiszi, ilyen dumával lekenyerezhet?  Tetszett, ahogy próbálkozott, főleg a magabiztossága, ezért találkozni akartam vele, de nem kívánkoztam az ágyába. Régen voltam férfival az igaz, de csak az öldöklésnek éltem és nem foglalkoztam a testi vágyakkal. Ha ő kérné, biztos mindent megtennék, hogy legyőzzem a vérszomjam. Vele tényleg igazán boldog lehetnék. Mellette igazi embernek érezhetném magam. De ez még rá ér először ki kell ismernem és meg tudni a titkát. Egy darabig mindketten csak ültünk a gondolatainkba merülve. Én zökkentem ki előbb a gondolataim transzából és felálltam a székből.
- Köszönöm, a meghívást és a söröket is. - mondtam neki és közelebb hajoltam hozzá.
- Majd még találkozunk. - suttogtam a fülébe majd lágyan a szájára tapasztottam az enyémet. Egyre hevesebbé vált a csókunk, majd hirtelen véget ért. Rá mosolyogtam és kellő nőiességgel kisétáltam a kocsmából. Nem hittem el mit tettem, ez már tényleg nem én vagyok. Egy embert csókolok meg, akit aztán el sem akarok engedni. Dean Williams egy majdnem középkorú ember, szép nagy zöld szemekkel, világos barna hajjal. Egyszerű, de mégis olyan megfejthetetlen. Ki kell derítenem mit, titkol előlem, mindent tudni akarok róla! De mindenekelőtt ennem kell egy kicsit, nehogy neki támadjak, valahogy az ő vérét nem kívánom annyira. Kezdem ténylegesen megkedvelni. Miközben ő járt a fejemben váltottam tempót, vámpír gyorsasággal a motelbe értem aztán a szobámba. Felvettem egy V kivágású fekete rövid ujjú topot, amiből kissé kilátszott a dekoltázsom. Fekete farmert magamon hagytam és a csizmám is. Aztán egy hirtelen ötlettel bementem a szemben lévő szobába. Az ajtó zárva volt, ezért a pultos férfihez mentem:
- Hello. Tudnál nekem segíteni? - kérdeztem, bűbájos hangon, mire a srác felemelte a fejét és jól végig nézett rajtam.
- Persze, mondjad cica. A szobádban kellene? - kérdezte, mire én csak felhúztam a szemöldököm majd ugyan úgy végig néztem rajta.
 - Köszi, de nem! Csak egy kulcsra van szükségem, a szemben lévő szobában lakik egy kedves ismerősöm. Megkért vigyek el neki egy pár dolgot. - mondtam ezer wattos mosollyal.
- Tessék itt a kulcs! Ha bármi más kell, gyere hozzám. - még mindig próbálkozott, szegény ember. Az ajtó felé vettem az irányt, amikor egy másik férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam és a karjaiba ugrottam.
- Szia, Nick! - köszöntem neki, mikor már nem szorított agyon.
- Katerina? - kérdezett vissza mire én csak bólintottam és körbe forogtam előtte. Nick szőkés barna hajú és sárgás szemű vámpír volt, igazából előle menekültem, de utána megbeszéltük a dolgot és eléggé jóban lettünk. Ő egy ősi volt, egy eredeti vámpír.
- Régen találkoztunk, milyen csinos vagy. - mondta miközben végig nézett rajtam ő is. Férfiak, az első mindig ugyan az nekik.
- Igen, eléggé régen volt már és köszönöm. - mosolyogtam rá elégedetten.
- És most, hogy hívnak, már Katherine Parker lettél?
- Látom nem felejtettél el, és figyeltél is. Ezt azért nem kellett volna. Egy ideig csak figyelt majd hirtelen a derekamnál fogva közelebb húzott magához.
 - Nagyon hiányoztál! Merre kószáltál egészen idáig? Azt hittem bele halok a hiányodba. - tényleg komolyan gondolta. - Nick te is hiányoztál, de nem emlékszel, Bekah megbűvölt... Semmi érzelmem sincs irántad. - szomorúságot okoztam neki, húga miatt, aki elvette az érzéseim, ahogy megbűvölt, mert az ősiek képesek erre, féltékeny volt rám. - Éppen ezért jöttem egészen idáig. Meg tudjuk szüntetni a varázslatot. - örvendezett.
- Hogyan? - ez kicsúszott a számon.
- A szerelmünk segítségével. Na, jó kell hozzá egy boszorkány is, meg a véred. De csak pár csepp kell belőled kedvesem. - mondta kedvesen, nagyon sajnáltam, mert kezdtem megkedvelni Deant. De a vámpírom nem hagyott ezeken gondolkozni, megcsókolt. Hevesebben, mint bárki ebben az életben, de a hátam mögött állt Dean az emberem.