8. fejezet

Dean Williams

A verekedést hamar abba hagytuk, mivel már mindketten megnyugodtunk. Beszálltunk a kocsiba és lehajtottunk egy elágazáshoz, ott lekapcsoltuk a kocsik fényszóróit és vártunk. Pár óra elteltével három vámpír tűnt fel nagy sebességgel utána pedig a főnökük, legalábbis szerintem. Nagyon nem tetszett ez az egész. Aztán a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben, gyorsan elő vettem és megnéztem. Katherine írt sms-t, megtalálta apát és egy tőrt kért halott embervérével. Azt hiszem beszélnem, kell, Sammel nézze meg a gyászjelentéseket. De vele kell mennem és segíteni, kiásni a hullát, vért szedni tőle. Elég sok kell belőle, mert heten vannak a főnökkel együtt. Kiszálltam a kocsimból és Saméhez mentem, kopogtattam az ablakon mire ő pár perc elteltével kiszállt.
– Sammy, kell egy halott ember vére még hajnal előtt. – rám nézett, majd megfordult és kivette a laptopját az ülésről. Még jó, hogy wifi is van hozzá, gyorsan rákeresett a legközelebbi temető halálozási és temetési listájára.
– Itt van egy férfi, akit két napja temettek el.
– Az tökéletes lesz, gyere, vegyük ki az ásókat, gondolom neked nincs? – kérdeztem rá, miközben már elindultam.
– Most éppen nincs, de pár hete még volt benne. – mondta, de ahogy csomagtartóhoz értünk, kivette az eszközöket.
– Menjünk apa kocsijával, tiedé túl feltűnő. – jelentette ki és átpakolt.
– Még egy ilyen és megöllek, a kicsikémet ne szidd! – mondtam és szó nélkül beszálltam. Tényleg elég közel volt a holtak nyughelye, ha jól saccoltam két kilométerre.
– Szóval, hogy is hívják az emberünk? – rá néztem az öcsémre, aki már bőszen kereste szegény fickót.
– Will Jane. – jelentette ki, monoton hangon. Megálltam, hogy visszafojtsam a nevetésem.
– Ne már, nem elég, hogy feldobta a papucsot még ilyen nevet is adtak neki? – kérdeztem rá, két röhögési inger között.
– Nem lehet mindenki olyan szerencsés. – kereste tovább a lámpafény segítségével. Egy sírhely mellett álltam, de nem is kellett tovább keresni.
– Sam, azt hiszem megtaláltam. – ledobtam az ásókat, várakozás nélkül neki álltam. Belevájtam a talajba, mellettem megjelent Sammy alakja is, együtt csináltuk, mint régen. Egy óra elteltével az ásóm valami keményebbet talált, elsimítottam a földet és felfeszítettem a koporsó tetejét.
– Sammy kérem a késem. – parancsoltam rá, mire ő felülről leadta én pedig megvágtam a hullát.
– Az üveget is! – serényen segített egy szó nélkül. A kifolyt vért bele töltöttem az üvegcsébe feladtam neki és kimásztam a lyukból.
– Gyorsan ássuk, vissza aztán húzzunk, hamarosan itt a napfelkelte.
– Csak nem hiányzik a vérszívó csajod? – kérdezett vissza epésen.
– Sam azt hittem ezt már megbeszéltük, Kath nem táplálkozik emberekből és vissza tudja fogni magát. Szeretem és ő is engem, ezt értsd meg. – válaszoltam vissza.
- Értem én, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de ő egy vámpír! Igaz tényleg gyönyörű, de a külső csak egy dolog, van-e lelke? – kérdezte rám figyelve.
– Neked lehet, hogy furcsa, de van lelke különben, hogy segítene apán? – kérdeztem én is, mire ő csak nézett, majd elkezdte visszaásni a hullánkat. Ezt egy elismerésnek vettem és mosollyal az arcomon segítettem neki ásni. Ez egészen morbidnak látszott… boldogan ások el egy halottat. A betakarással hamar megvoltunk, sokkal jobban siettem, főleg életem értelme miatt. Temetőből kifelé menet már majdnem futottam.
– Én vezetek. – kiáltottam hátra Samnek a kulcsot pedig felém dobta és szólt.
– Dean, itt a kulcs. – megfordultam elkaptam és siettem tovább. Ő is beszállt az autóba mellém, már indítottam a motort teljes gőzzel. Már a kapuban álltam kezemben egy üvegcsével, a zsebemben pedig egy nagyobb tőrrel. Tudtam, hogy jönni fog, hiszen ő kérte most találkozzunk. Éppen azon gondolkodtam, amikor egy kis nyikorgással kinyílt és becsukódott az ajtó. Ő állt velem szemben és én csak néztem, majd végre egy kis levegő sem maradt köztünk. A kezéért nyúltam és megcsókoltam azt. Ő félig érdeklődve és félig meglepődve nézett fel rám.
– Hiányoztál! – jelentette ki nekem azon az édes, lágy hangján.
– Te is nekem! – válaszoltam, az üres kezemet álla alá tettem és felfelé emeltem. Még közelebb jött hozzám bár már semmi sem választott el minket, nekem préselődött a törékeny teste, a ruháktól nem fértem hozzá még inkább. Átkarolta kezeivel a nyakam és lágyan ajkait az enyémhez tapasztotta. Visszacsókoltam és még inkább magamhoz húztam, nem akartam többé elengedni soha. Akartam őt, kívántam, hiszen hozzám tartozik és csak az enyém, mert ennek így kell lennie. De sajnos nem tartott sokáig, elhúzódott tőlem, én pedig oda adtam neki az üvegcsét.
– Azt hiszem erre szükséged lesz! – mondtam, majd hátulról kihúztam a tőrt is.
– Köszönöm, de rád is szükségem lesz. – megfogta a kezem és húzott maga után, gyorsan az üvegbe mártottam fegyvereinket és ott hagytam a kapu előtt Samnek. Együtt kinyitottuk az ajtót és bementünk a borzalmak házába. Katherine megszorította összekulcsolt kezünk, majd elengedte és vámpírsebességgel körbenézett. Megfogta a kezem és maga után húzott előre egyenesen majd jobbra egy kis ajtón át egyenesen apámhoz.
– Remélem, ki tudod vinni, jobbra aztán csak egyenesen előre. Szerintem ébren van, de segítségre van szüksége. – mondta nekem apát fürkészve.
– Köszönöm. – mondtam mire ő megrázta a fejét, bólintott és eltűnt a szemem elől.
– Apa, ha valamennyire magadnál vagy, nyisd ki a szemed. – próbálkoztam kisebb sikerrel, mert kinyitotta meglepődött szemeit.
– Dean, tényleg te vagy az? – kérdezett pár nagy pislogás kíséretében.
– Igen, de ki kell jutnunk innen. Gyere! – felsegítettem őt a földről, a felém eső kezét megfogtam, átraktam a vállam felett és együtt elindultunk az ő tempójában. Néha-néha megálltam pihenőre, alig bírta az öreg. A hosszanti folyosón mentünk, amikor egy lány állt az utamba. Morgások hangzottak fel a tüdejéből, az arca pedig megváltozott. Finom vonásai átalakultak, szeme alatt erei megdagadtak. Mélyeket lélegzett próbálta magát visszafogni sikertelenül. Időben érkezett Katherine, mert a fekete hajú ördög kóstolót akart.
– Heloise, ne akard, hogy megöljelek! Bújj el egy biztos helyre és maradj ott! – parancsolt rá, mire a Heloise nevű rögtön elment. Kivittem most már nyugodtan apát, Kath megjelent mögöttem és számomra nagyon furát tett.
– John minden rendben van? – kérdezte apámat, ő bólintott, de a lány felhasította csuklóját.
– Még egy kicsit igyál, kérlek. Teljes mértékig meg kell gyógyulnod. – próbálkozott félve az elutasítástól.
– Nem kell, már jól vagyok. – magyarázkodott az öreg, felállt lassan, de abban a pillanatban összecsuklott, ha nem fogom meg.
– John, kérlek! Ettől még nem leszel vámpír, csak teljesen meggyógyulsz. – a kezét oda tartotta elé, az idős vadász már semmit se szólt, csak ivott két kortyot.
– Köszönöm. – mondták egyszerre egymásnak, mire mindhármunk szája mosolyra húzódott. Ekkor jelent meg a távolból rohanva Sammy.
- Vidd a kocsihoz. – mondtam neki, mikor hallótávolságra került, bólintott John pedig elindult felé. Megölelték egymást, mi pedig visszamentünk a pajtába, mögöttünk a fénylő nappal.
– Tiedé az-az oldal, én pedig itt takarítok. – mondta nekem, ezen még dolgoznunk kell. Nem ő a főnök! De most az egyszer hallgattam rá. 

Katherine Parker

Olyan jó volt újra látni, mindennél jobban hiányzott. Megkaptam a tőrt és az üveget is, aztán bementünk Johnért. Olyan makacs, mint a fia túlságosan is, nem fogadja el a segítségem, csak ha könyörgök neki. De sikerült rávennem igyon még egy kicsit, aztán megjelent Sam. Biztos helyre vitte az apjukat, de mielőtt kiértünk volna Heloise megtámadta őket. Pedig elmondtam neki, hogy bújjon el, szívesen megöltem volna akkor, de kedveltem. Kiosztottam a feladatot Deannek, a fiúkat ő ölte meg, de a parancsolgatás nem tetszett neki. Az enyémek voltak a lányok és Drake… az ő Katherine voltam egykor, mert úgy kívánta az érdekem. A rózsaszín baldachint félre toltam és Sophia egyedül feküdt ott, semmi bajom sem volt veled, de gyilkolt és vámpír. Nem mintha én nem lennék az, de én más vagyok, ez így nagyon furcsán jön ki! De bántotta Johnt szóval meg kellett halnia! Mozgolódott és nyögdécselt, mint egy ember.
– Sajnálom. – suttogtam neki és egy utolsó mozdulattal szívébe döftem a fegyverem. Szerencsére halkan érte utol a halál, de a helyiség másik végéből Travis kiabálása zengett.
– Ne! Ezért meghalsz! – ordította felém futva, meg akart támadni, szerencsére Dean jött és egy határozott mozdulattal elmetszette a torkánál. Már túl késő volt…