2014. május 27., kedd

13. fejezet

Katherine Parker

Elmentem megkeresni Nicket, mivel a szobájában nem találtam, gondoltam körül nézek a házban. Az első emeletről hangokat hallottam, annak irányába futottam tovább. Az ajtó előtt megálltam, de a veszekedés mindent túlharsogott. Ezt hallottam:
- Klaus miért nem láthatom anyát, ha végre itt van? Ezért vártam rá ennyit? – kérdezte egy kisgyerek hang.
- Még nincs itt az ideje már mondtam édesem. Én is sokat vártam rá, de végre újra szeret. Hárman boldogok leszünk együtt. – próbálta megnyugtatni.
- Most végre itt van, itt az idő is! Látni akarom a mamámat! – kiabálta toporzékolva. Nem bírtam tovább kopogás nélkül berontottam a szobába.
- Nick, beszélnünk kell! – mondtam a szemébe nézve, lejjebb tévedt a tekintetem és szemben találtam magam egy gyönyörű kislánnyal.
- Szia, hát te ki vagy? – tátott szájjal nézett engem, én leguggoltam kicsit távolabb tőle.
- Kelsy, kicsit ki mennél, míg beszélek vele? – kérdezte tőle Nick, mire a lány bólintott.
- Ne kérlek hadd maradjon ő is. – kérleltem, mire a kicsi megfordult nagy mosollyal az arcán.
- Kelsy ülj le oldalra. – mondta neki, de nem mozdult csak keresztbe fonta kis kezét maga előtt.
- Valamit elfelejtettél. – válaszolta durcásan.
- Kérlek! Muszáj mindig ezt játszanod? – kérdezte feszülten. Míg Kelsy leült egy kényelmes fotelba én felálltam és a vámpír elé sétáltam, megsimítottam az arcát mosolyogva. Belecsókolt a tenyerembe és maga után húzott egy kanapéra ültünk.
- Emlékszel, mikor megismertük egymást nem meséltél a múltadról. Csak később, amikor már ugyan olyanok lettünk. Meséltél nekem a lányodról, akit elvettek tőled, többet nem láthattad. – mesélte nekem.
- Igen, mindenre emlékszem, de most miért beszélünk erről? – kérdeztem vissza, nem értettem ezzel mit akar mondani.
- Katerina, bemutatom neked Kelsyt. Amikor elmesélted, ezt a történetet, úgy döntöttem megkeresem őt. Mire visszatértem, te már elmentél, hála Rebekahnak, viszont én magammal hoztam egy meglepetést. Édesem ő a lányod, teljes neve Kelsy Paulson. – mondta a kislányra mutatva. Végig néztem Kelsyn, előre tudnom kellett volna, hiszen annyira hasonlított rám. Könnyes szemekkel nézett rám, ahogy én is ő rá.
- Hadd nézzelek, gyere ide. – intettem, ő boldogan ugrott a nyakamba, átölelt és nem engedett el. Megfogta az arcom, mosolyogtunk egymásra.
- Olyan szép vagy mami! – újra megölelt.
- Te vagy gyönyörű. Végre láthatlak téged, többet sosem válunk el! – nyomtam egy puszit a homlokára.
- Édesem most hagyjál egy kicsit magunkra Nickel, sok megbeszélni valónk van. Amint végeztem meg kereslek, és együtt töltjük a napot. Csak te meg én jó? – kérdeztem kedvesen.
- Rendben annyi mesélni valóm lesz. – ujjongva elfutott.
- Annyira köszönöm, olyan boldog vagyok. Azt hittem már soha többet nem fogom látni. – örvendeztem, de eszembe jutott valami.
- Nagyon fájt neki az átváltozás, ugye nem hagytad magára? – féltettem a gyermekem, anyai ösztönök feltámadtak bennem.
- Nem fájt neki semmi, álmában érte a halál, de mindvégig mellette voltam, egészen idáig. De miről akartál beszélni? – kérdezte miközben átölelt.
- Igazából beszélgetni szerettem volna. Rólad és rólam, a kapcsolatunkról. – kezdtem bele a beszámolóba.
- Édesem, erről még nagyon sok időnk lesz beszélni. – mondta nekem és meg akart csókolni. Elhúzódtam tőle, inkább elkezdtem beszélni.
- Klaus, én nem vagyok szerelmes beléd! Régen lehet az voltam, de most már nem. Csak hálát érzek, amiért ennyit segítettél, mellettem voltál majdnem mindig. De ez nem mehet így tovább, ha nem szeretlek, nem lehetek veled. Kelsy és én elmegyünk még ma, nem kell semmi, csak őrizd meg az emlékeidben, azt a lányt, akit szerettél. Én Katherine Parker vagyok, Katerina már nagyon régen meghalt, te őt szereted nem engem. Kérlek, ezt értsd, meg és ne keress többet. – mondtam neki végre teljesen őszintén, nem halogathattam tovább a dolgot, így is sokáig tartott.
- Katerina vagyis Katherine, kérlek, ne tedd ezt velem! Szeretlek és tudom te is engem, mi összetartozunk. – összekulcsolta kezét az enyémmel miközben könyörgött.
- Nick fejezd be! Elhagyom a várost, elutazok a lehető legtávolabb tőled. Ne, kövess! – már kiabáltam vele, de nem érdekelt.
- Az emberrel mi lesz? Ha neked nem kell, megölöm! – morgott az ajtó felé.
- Nem! Dean velem jön és alányom is! – felálltam a kanapéból és kifelé indultam.
- Élj boldogan öregedés nélkül, segíthettem volna! Hány emberbe fogsz még bele szeretni, mire rá jössz, nélkülem nem tudsz élni? – kiabálta utánam, visszafordultam. Szavaival egyszerre megbántott és felcsigázta érdeklődésem.
- Te beszélsz nekem az egyedül létről, ha én nem lennék itt, te egyedül lennél, mint a kisujjad! – fakadtam ki. - Egyik embert sem szerettem úgy, mint téged. Mégis hogyan tudnál segíteni rajtam? – hazudtam neki majd kérdeztem, miközben csábítóan felé sétáltam.
- Nick mit tudsz az öregedésről, hiszen mi halhatatlanok vagyunk. – beletúrtam a hajába és vártam a választ.
- Nem versz át ilyen könnyen az előbb kiabáltál velem, hogy már nem szeretsz. Komolyan, ne nézz ennyire ösztönlénynek. – nevette el magát.
- Ha velem maradsz, megtudod. – suttogta a fülembe.
- Nélküled is megtudom, ha van, ellenszer megszerzem. Emlékezz Katerinara, ő valaha szeretett. – megpusziltam az arcát és eltűntem megkeresni a lányom és szerelmem. Hangokat hallottam az emelet másik végéből Kelsy és Dean beszélgettek, nem akartam zavarni, inkább felmentem pakolni. Egy egész bőröndöt tele raktam ruhákkal és minden mással, ami kellett, átmentem Dean szobájába. Ott is összerámoltam, Kelsy szobája nem tudom, merre van, így azt majd rá bízom. Kistáskámat tele raktam vérrel és visszamentem a bárba. Mindenről beszámoltam neki és elmentünk arról a helyről, Kelsy említett egy nagyon erős varázslatot, amivel meg lehet szüntetni a halhatatlanságot. A hozzávalók egy részét meg tudnánk szerezni, de nem lesz egyszerű, Nicknek én, kellek nekünk pedig a vére. Deannel mindent megbeszéltünk, szeret engem, ahogy én is őt. Megkértem a lányom beszéljen Nickel, mi kell neki a vérért cserébe, rövid idő elteltével visszatért.
- Mondjad drágám, mi a baj? – kérdeztem, bár előre sejtettem.
- Nicklaus azt mondta nem ad, hacsak nem kap érte valami annyira értékeset, mint a vére. – mondta a kislány.
- Mit akar cserébe Nick, engem? – kérdeztem rá, Dean összekulcsolta kezünket és megszorította.
- Nem, azt mondta már nem kellesz neki, nagyobb vadra vadászik. Egy ember szeretője neki nem kell. Szó szerint ezt mondta, bocsi Dean. – nézett felé, bennem pedig tombolt a harag.
- Azt nem mondta mit akar? – kérdeztem rá újra.
- Nem, majd megtudjuk idővel. – jelentette ki lezárva a témát.
- Viszont van egy jó hírem. Ezt találtam! – mutatott fel egy gyűrött régi papírdarabot.
- Hadd nézzem, mi ez! – vettem el tőle.
- Ez egy térkép, valószínű arról a kőről, amit mi keresünk. – körülöttem Dean és Kelsy is helyeslően bólogatott.
- Pontosan nem tudod, merre találjuk? – kérdezte Dean a lányom.
- Egy sivatagban van, legalábbis eddig én úgy tudtam. – gondolkozott erőt véve magán.
- A papír egy szigetet ábrázol, bár lehet, egy oázisról van szó. Egy biztos héberül van rá írva az utasítás és a nevek is. – mondtam egészen bele mélyedve a cetlibe.
- Azon az átkozott vámpíron kívül ki tud még úgy? – kérdezte lekicsinylően kedvesem.
- Nem tetszik, ahogy Klausról beszélsz. – mondta válaszul Kelsy és újra bevágta a durcást, Deannek hátat fordított.
- Még mielőtt elkezdenétek, hagyjátok abba, erre semmi szükség, össze kell tartanunk. Kelsy tudom neked fontos, hiszen ő volt melletted egészen idáig, de meg kell értened Deannek is nehéz Nick mindent bevetett csak, hogy őt szeressem. – magyaráztam először a lányomnak, ő nem tűnt annyira rosszkedvűnek.
- Kérlek, ne szidd előtte így Nicket. – fordultam Dean felé, válaszul először egy fújtatást halottunk.
- Jó, bocsánatot kérek kisasszony. Nem kedvelem a drága Nicklaus Evanst, mert el akart tüntetni, még a húgát is bevetette ellenem. – fogta meg a nyakát, az utolsó pár szónál.
- Térjünk vissza inkább a tárgyhoz. – vetettem fel az ötletet, de a kisgyerek megrázta a fejét. Szembe nézett a felnőttel, miközben fogait meregette.
- Mit tettél Rebekahval? Mondd azt, hogy nem ölted meg, vagy én teszem meg veled! – fenyegetőzött.
- Én öltem meg, mikor visszaadta anyukád érzéseit Klaus iránt. Ott fekszik hamvaival az erdőben. – mutatott a kiserdő felé, itt lesokkoltam egy másodpercre.
- Elég legyen! – álltam közéjük egész testemmel.
- Te most szállj be a kocsiba! – parancsoltam szerelmemre, olyan tekintettel, hogy nem mert veszekedni.
- Te pedig kislány uralkodj, magadon vagy nagyon megjárod. Miattam próbáld megismerni és ne hidd el azt, amit Nick és Rebekah táplált belé. Próbáld meg úgy szeretni, ahogy én téged. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, egyikkőtöket sem akarlak elveszíteni. – ezzel befejeztem a kis monológom és elindultam körbe, mászkálnom kell.
- Bocsáss meg mami, sajnálom nem akartam. – a hang tulajdonosa vámpírgyorsasággal átölelt és fejét a hasamba temette, leguggoltam hozzá.
- Édesem, ne sírj, nem kell. Nem haragszom rád, csak bánt, hogy nem vagytok jóban. – öleltem át én is, közben letöröltem könnyeit.
- Nem akarlak megzavarni titeket, de ha nem sietünk társaságunk lesz, akik nagyon éhesek rám. – kiabálta az impala-ból, előre mutatva. Több nem is kellett nekünk, beszállt Kelsy hátra én pedig előre Dean mellé, az anyósülésre. Bele taposott a gázba, gumik csikorgó hangot adva indultak.
- Ő küldte őket, ha nem lehetsz az övé, az enyém se legyél. – mondta az emberem.
- Tényleg ő volt mami? – kérdezte félve az igazságtól.
- Szerintem igen, ő volt az. Nem hagyom győzni, még egyszer nem! Megszerzünk minden hozzávalót és megcsináljuk a varázslatot is. – mondtam ígéretként, miközben tudtam, hogy fog végződni ez az egész hajsza.
- Akkor tud valaki héberül? – kérdezte a sofőr visszatérve ténylegesen a témához.
- Csak egy pár szót tanított nekem ő. – mondta Kelsy nem nevén nevezne azt a vámpírt.
- Én tudok, egy időben csak így kommunikálhattam a körülöttem lévőkkel.
A térkép ezt írja:
„Megleld, mire nagyon vágysz, nézz mélyen a szívedbe, ott mit találsz. A darabok összeállnak, ha érzel, és veled együtt érez, minden majd meglátod. Kulcsát csak egy arra érdemes nyithatja ki, kinek a szíve tiszta és bátor ő maga”

Többit nem tudom, mert még régebbi nyelven van, az utolsó mondat így zavaros.
- Nem baj, így is jutottunk valamire. Legalább tudjuk, mit keresünk és azt is, hogy egyikünk szerezheti meg. – próbálta elemezni az emberem.
- Kels, te mit gondolsz? – kérdezte és a visszapillantóból szembe nézett vele Dean.
- Ez egy próba az biztos, amit csak egy valaki állhat ki. Ki kell mutatnunk az érzéseinket egymás iránt, bár ez lehet egy metafora is, de nem értem. – válaszolta gondolkodva.
- Én értem, szó szerint azt jelenti, a föld szívét kell keresnünk, az lesz az a kő. Most már biztos egy sivatagban lesz, vagyis oázisban. Egy érintetlen területről van szó, már hallottam róla. újságoltam boldogan nekik.
- Hol van ez a bizonyos oázis? – kérdezték egyszerre.
- Azt nem tudom pontosan, mivel ez csak legenda, vagyis úgy ismertem. – próbáltam megmagyarázni.
- Várjatok csak, azt hiszem, van valaki, aki tud segíteni. – nézett rám Dean, tudtam kire gondol, elő halásztam a farmerje zsebéből azt a kinyitható telefonját. Tárcsáztam, pár csörgés után bele szólt egy hang.
- Halo! Dean, te vagy az? Figyelj bocs, amiket mondtam a vámpír szukádról. – kezdett volna bele egy nagyon hosszú és véget nem érő monológba Sam.
- Megbocsájtok és tudom ő is neked. Segítségedre lenne szükségünk. – hadartam gyorsan, nehogy közbe szóljon.
- Katherine, te még élsz? – meglepődött hangon válaszolt, nem ezt vártam tőle.
- Igen, de ez most nem számít. Kérlek, nézz utána, melyik sivatagban van egy érintetlen terület, ahol egy oázis terül el. – próbáltam a lényegre térni.
- Oké, utána nézek. – válaszolta és még várt, mondjon-e valamit.
- Jó köszönöm, ha meg van, hívj vissza rögtön. – mondtam neki kedvesebb hangon.
- Apa üdvözöl és bocsánat. – azzal le is tette a telefont. Nem hittem a fülemnek, tényleg bocsánatot kért, Jonhnak pedig hiányzom. Mély benyomást tehettem rá, bár megmentettem, tartozik ennyivel. Talán ő nem ítél el annyira, mint a fia.
- Mit mondott? – kérdezte tőlem Dean kíváncsian.
- Bocsánatot kért, kétszer is, de megkeresi és utána visszahív. – még mindig nem tértem magamhoz.
- Ezt nem hiszem el. Nem tudom mi ütött belé, de örülök neki, hogy kibékültetek. – mosolygott kedvesen.
- Ja és John üdvözöl mindeket. – mielőtt még el nem felejtem.
- Szerintem újra vadászik, sosem tud megállni, ez az élete, anya elvesztése óta. – szomorúan mesélt.
- Anya éhes vagyok. – régóta most először szólalt meg Kelsy, ahogy hátra néztem szemeit törölgette. Gyorsan elő kotorásztam táskámból egy zacskót.
- Tessék édesem, nem tudom eddig milyen véren éltél, de most ez van. – adtam neki hátra.
- Ez hidegebb, mint amit megszoktam, de finom. Köszönöm! – mondta vigyorogva.
- Édesem spórolnunk kell a vérrel, nem tudom, meddig tartanak ki, a tartalékaink.
- Ne aggódj mami, raktam el én is, a táskámban vannak. – olyan boldog még mindig. Éppen evéshez készülődtem, mikor rezegni kezdett Dean telefonja kezemben. Rá pillantottam kijelzőre és felvettem.
- Találtam Szaharában egyet, de eléggé meredek megközelíteni. A sivatag szívében található, nem olyan nagy terület. – mesélte.
- Köszönöm Sam, ennyi éppen elég lesz. – próbáltam lerázni.
- Katherine, mire kell ez nektek? – kérdezett rá, sejtettem, hogy ez lesz.
- Jobb, ha nem tudod Sam. Köszi, a segítséged. Dean üdvözöl és Johnt is. – mondtam, terelve a témát, mielőtt újra kérdezhetett volna kinyomtam.
- Meg van hol található! Szahara közepén, pontosan a szívében. – mosolyogtam.
- Már csak egy gondunk van. – mondta gondolkodva Dean.
- Mi lenne az kedvesem? – kérdeztem érdeklődve, Kelsy tágra nyitotta szemeit úgy figyelt.
- A sivatagot egy repülővel kellene megközelíteni, hova rakjuk az én kicsikémet? – tudom, nem szabadna, de kinevettem őt. Durcásan rám nézett én pedig bocsánatkérően néztem.
- Komolyan kérdeztem, tudod milyen fontos a kocsim! – Kelsynek leesett miről beszélgetünk és ő is nevetésben tört ki.
- Tudom, a reptéren lerakjuk, ha van elég pénzünk, akkor vigyáznak rá. Megoldjuk semmi baja sem lesz. – próbáltam nyugtatni és megfogtam a hozzám közelebb eső kezét.
- De nekem nincs annyi pénzem és a kulcsot sem akarom leadni. – próbálta felhozni az ellenérveket.
- Egyikünknek van elég pénze még egy magángépre is. Ugye Kelsy? – kérdeztem hátra nézve a lányomra. Meglepődött, hogy tudok róla, de elő vette az arany bankkártyáját, Dean szája pedig tátva maradt.
- Még Klaustól kaptam ajándékba, ha szükségem lenne rá, akkor használjam.
- Ezt végszükségnek nevezzük, az biztos! – mondta Dean megkönnyebbülve.
- A legközelebbi reptér milyen messze van? – kérdeztük Kelsyvel egyszerre.
- Már nincs olyan messze, pár óra és ott vagyunk, addig aludjatok. – mondta nekünk Dean mosolyogva. Csak bólintottam és megadtam magam a fáradtságnak, hadd vigyen az álmok mezejére.