15. fejezet

Katherine Parker

- Kelsy kicsim, most nagy szükségem van rád. Ne hagyd, hogy megforduljak. – mondtam a lányomnak. Megszorította kezem és tovább futottunk vámpírgyorsasággal.
- Az oázisban mindent végig kell kutatnunk. Akár egy apró kődarab is lehet. – hangosan gondolkodtam nehogy elterelődjön a figyelmem.
- Jobb lenne, ha tudnánk, hogyan néz ki az a nyavalyás kristály. – mérgelődött Kels, megmosolyogtatott ezzel egy rövid időre.
- Mi lenne, ha külön válnánk, és úgy keresnénk tovább? – ajánlottam fel, a sivatag felé nézve.
- Csak akkor, ha megígéred nem mész vissza segíteni. – nézett velem szembe, de nem tudtam válaszolni.
- Anya ő kérte menjünk, ez az ő áldozata miattunk, de főként miattad. Hát nem érted? Csak azért csinálta, mert szeret. – ezek a szavak meghatottak, igaza van. Letöröltem szemem sarkában keletkező sós vizet.
- Igazad van! Meg ígérem, nem megyek vissza és csak a föld szívét keresem. – húztam ki magam egy erőltetett mosoly keretében.
- Ez a beszéd, ha mindent átfésültél itt találkozunk. Indulj arra, én pedig a másik irányba. – mutatott Kelsy a hátam mögé, a lehető legmesszebb akar küldeni tőle. Gyorsan megtettem a tőlem telhető legtöbbet, körbe és körbe futottam. Kisebb virágokat és a természetes környezetnek megfelelően homokot és köveket találtam.
- Kelsy, te mit találtál? – kiáltottam el magam, az indulási pontra visszaérve. Előttem termett fél másodperc után.
- Nem sok mindent, pár kilométerekkel odébb van egy vízesés, de körülötte sincs semmi. Csak kövek és homok, na meg növények. – hadarta gyorsan, miket látott.
- Nézzük meg hátha a vízesés mögött van egy barlang vagy valami. Gyere! – nyújtottam felé a kezem, ő pedig megfogta és összeszorította kezeinket. A vízesés előtt álltunk meg és én is körbe néztem, hátha kifelejtett valamit. Kéz a kézben átsétáltunk a vízesés alatt egy barlang terült el, éppen ahogy gondoltam. Sötétségbe léptünk még jó, hogy kifinomult látással rendelkezünk. Egy repedésben találtam pár követ, de egyik sem az, amit kerestünk. Az egész csillogott apró vagy nagyobb kristályoktól, vajon melyik lehet az.
- Mami meg van! – mondta nekem Kelsy, hozzá futottam. Egy nagyobb repedésbe állt, nem könnyű kiszedni.
- Édesem menj hátrébb, kiszedem onnan. – parancsoltam rá, mindketten éreztük az erejét, tényleg ez a föld szíve. Elkezdtem verni körülötte a falat, kövek estek le, még inkább ütöttem. Megálltam és abbahagytam nem is nehéz. Ahogy megfogtam a súlya egy tollpihéhez hasonlított leginkább. Egy fekete színű kőnek tűnt, semmi érdekes és különleges sincs benne.
- Ki legyen a következő? – kérdezte Nick. Megfordultunk, ő pedig földre dobta fél hulla Deant Az arca teljesen feldagadt, több sebből is folyt a vére, egyik szemét résnyire ki tudta nyitni, másikkal még ez se ment.
- Dean?! Jól vagy? Tudsz mozogni? – kérdeztem messziről vizsgálva. Hogyan is lehetne jól, majdnem meghalt már most, hallom a szívverését, de nem veszthet több vért.
- Kelsy, ezt fogd meg! – dobtam oda neki a kristályt. Vámpírgyorsasággal Dean mellé kerültem, fejét a combomra tettem. Csuklómon megsértettem a bőrt és megitattam a véremmel, nem halhat meg!
- Takarodj innen! – kiáltotta a lányom.
- Nem adom! – kiáltotta újra.
- Kelsy! - fordulás közben kiáltásomból erőteljes sikoly lett. Láttam a kislányom harcolni egy ismeretlen vámpír ellen, akinek szájából vér és nyál csorgott kifelé. Teljesen állatként viselkedett, egy a másik fajtából, de hogy kerülhetett ide?
- Kelsy, dobd ide a kristályt! – mondtam neki, ő egyből cselekedett. Reméltem így magamra tudom vonni a szörnyeteg figyelmét. Kelsy beszorult egy emberi méretű réshez, csapdába esett, nem fog kijutni. A vámpír megfogta nyakánál és kiharapott belőle egy jókora darabot. De itt nem állt meg, pillanatok alatt kezébe került egy fa karó.
- Ne! – kiáltottam újra. Neki mentem teljes erővel a vadállatnak, de már későn. Szíven szúrta a lányom, én pedig teljesen összeomlottam, mellé kúsztam. Könnyeim potyogtak, elkéstem, az én hibám!
- NE sírj mami! Ennek így kellett történnie. – suttogta elhaló hangon a kislányom. Nem rég ismertem meg őt és most el kell veszítenem. Ő az utolsó reményem, most vége mindennek.
- Nézd anya! Nincs még minden veszve, a kristályt nézd. – emelte fel kis kezét, zsebemből kiszedtem a fekete követ. Elkezdett csillogni, hatalmas fényt rejtett magában. A színe apránként változott feketéből fehérre csillogó gyémánthoz hasonlít.
- Mami, mindig szeretni foglak! – suttogást hallottam csak, az a fehérség körülvette Kelsyt és felemelte.
- Ne! – megfogtam kis kezét próbáltam visszahúzni, maradjon velem.
- Mami, már nem félek, látom a fényt, szerintem ez elvisz a mennyországba. – suttogta nekem. Elengedtem őt, a fény felemelte és visszatette őt a földre mellém. Többet nem szólalt meg, ezek voltak utolsó szavai. Többet nem fog mosolyogni, most már nem élhet velem emberi életet, végleg elment. Elvették tőlem őt, az egyetlen gyermekem.
- Most meghalsz! – fenyegetőzött Nick. Mire felemeltem a fejem ő már harcolt a másik vámpírral. Haláltáncot jártak ők ketten, nem tudtam ki állt nyerésre. Csak ott ültem, ölemben lányommal csak nézni tudtam őket. Teljesen lefagytam, végem van, nincs, kiért éljek tovább. Hangtalan sikoly hagyta el ajkaim, az ismeretlen karót döfött Nick combjába, fogait pedig nyakába mélyesztette pont, mint Kelsynek. A mozgása gyors, de darabos is könnyen elleshetőek a mozdulatai. A földre estek elég közel hozzánk, letettem kislányom élettelen testét a földre. Hangtalanul Klaus mellé lopakodtam egy üres üveggel. Az ütőere feltártan várt és spriccelt belőle a vér. Nem tétováztam minden csepp értékes számomra talán feléleszthetem Kelsyt. Rázártam üvegre a dugóját éppen időben. Klaus felpattant rajta csüngő fenevaddal egyenesen a vízeséshez mentek, alatta megállt. Várakozással telt percek meghozták maguk gyümölcsét. Az a féreg vámpír égett, feljövő napfény első sugarai okozzák a vesztét. Felkelt a nap és puff hamut a hamunak, apró fekete porszemek észrevehetetlenül a sivatagban.
- Sajnálom Katerina, már nem tudtam megmenteni őt. – mondta könnyes szemekkel Klaus és elrohant. Mozdulatlanul ültem nem tudom mennyi idő után hallottam valaki szólongat.
- Kath! Katherine! Szólalj már meg kérlek! – felnéztem Dean térdelt előttem kisírt szemekkel. Dean sírt, már nem látszik annyira, főleg nem a felpuffadt arcától, azt sem tudom, hogyan kelt fel onnan.
- Dean, ne legyél szomorú. Ő nem halt meg csak alszik. – mondtam, ő csak megrázta fejét.
- Drágám, Kelsy meghalt. Kérlek, engedd el, majd én megfogom, visszavisszük. – próbált rávenni.
- Dean, merre vagytok? – kérdezte egy ismerős hang tőlünk.
- Sam? Sam tényleg te vagy az? – kérdezett vissza hangnak Dean.
- Mindjárt visszajövök édesem. – mondta nekem és megpuszilt. Nehezen felkelt mellőlem és eltűnt a vízesés mögött, hangokat hallottam. Nem tudtam kivel vagy kikel, beszélget egyszerűen nem tudtam beazonosítani a hangokat. Elhallgattak megjelent előttem Dean alakja.
- Gyere, most elmegyünk innen!
- Kelsyt nem hagyom itt, meg fog gyógyulni. Újra velem lesz! – válaszoltam neki, de ő megint megrázta a fejét.
- Sam gyere, ide kérlek. – kiáltott a vízesés mögé, mire megjelent az illető, azt hiszem.
- Ő megfogja Kelsyt, add neki! – kérlelt Dean, oda adtam neki, szerelmem pedig engem vitt ki onnan.