2015. augusztus 9., vasárnap

Prológus

April Johnson

A nevem Maria April Johnson egy jómódú család egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Az 1475-ös évek Angliájában, Londonban mindig éreztem más vagyok, mint a többiek. Lehet a hajszínem miatt tűntem ki annyira, körülöttem senki sem volt vörös. Göndör loknijaim kiemelték szemem kék színét, átlagos a magasságom. Mint akkor az összes hajadon én is vékony voltam. De ennek már nagyon sok éve, még 1493-ban találkoztam egy idegen férfival, aki folyton körülöttem legyeskedett. Gazdag, jó képű és eltökélt volt, csak egy valamit nem tudtam róla. Nem ember volt, hanem vámpír, ő változtatott át engem is. Társat keresett magának, de én megijedtem új énemtől és elbujdostam. Újjászületésem után megváltoztam, a kedves és jószívű lányból egy önző, felszínes lány lett. Aki ha valamit akar azt meg is kapja minden áron. A kapcsolatteremtéssel sosem volt bajom, ezt ki is használom sokszor. Több évnyi bujdosás után hazatértem, de hiába a teremtőm lemészárolta a családom, egyedül maradtam. Nem rég találkoztam egy lánnyal Katherine Parker a neve, vámpír, mint én, nagyon hasonlítunk egymásra. Mellé társultam és igazi barátnők lettünk, mindenre képesek vagyunk egymásért. Ő lett az én tanárom megtanított nagyon sok mindenre, az embereket, hogy tudom kihasználni. De akkor megláttam őt, az egyetlen embert, aki vámpírrá változásom óta elindított valamit bennem. Sam Williams egy vadász, akinek testvére Kath szerelme, milyen furcsa egybeesés. Az a hír járja róla, hogy a legkegyetlenebb senkit sem kímél, de velem kivételt tett. Már az elejétől kezdve másképp nézett rám, nem tekintett szörnyetegnek. A társam lett, én az övé igaz eléggé kezdetleges a mi kapcsolatunk, de szeretem őt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy megmentem. Tudom azt kérte hagyjam ott azon a helyen, de nem megy. Nélküle nem tudok úgy élni, az érzéseim irányítanak. Olyan érdekes az ember, hiába meghaltam mégis élek jobban, mint bármikor. Katherine megértette mit szeretnék, ezért futok most vámpírgyorsasággal egyenesen a reptérre. A recepciós pult előtt álltam meg, mire a nő ijedtében hátrébb lépett.
- Jó estét! Miben segíthetek önnek? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.
- Önnek is! Egy repülőjegyet szeretnék Fallen Angel nevű városba. Nagyon fontos lenne még ma oda jutnom. – hadartam neki, mindenen túl akarok jutni gyorsan.
- Sajnálom, de oda nem megy gép, csak a mellette lévő városba.
- Az tökéletes lesz! – vágtam a szavába.
- Sajnálom még egyszer, de arra a gépre két órát kell várnia. – válaszolta a számítógépet figyelve.
- Nem kaphatok egy kis gépet? Megfizetném, kérem! – próbáltam siettetni az ügy érdekében.
- Van egy pilótánk, aki most ért vissza fél órája, van két óra kiállása. Ha ő vállalja kaphat egy kisgépet! – nézte a számítógépét, aztán tárcsázott egy számot. Pár perc beszélgetés után lerakta a telefont és rám nézett.
- Kapok egy gépet vagy sem? – kérdeztem türelmetlenül.
- Örömmel jelentem be, hogy ha vár negyed órát a pilótánk elviszi.
- Annyit talán még kibírok. – válaszoltam, aztán leültem egy fotelba. A percek éveknek tűntek, olyan lassan mentek folyton az órát néztem.
- Hölgyem, fáradjon a hármas számú terminál felé. Ott fogja várni a pilóta, jó utat kívánok! – mosolygott a nő.
- Köszönöm! – elsiettem az adott irányba.
- Igen engem kell elvinnie abba a városba, nem érdekel, a formaság siessünk! – mondtam neki, lehet, most egy felszínes gazdag libának néz, de az időm vészesen fogyatkozott.
- Értem kisasszony. – kezét a homlokához rakta lábait összezárta, mintha tisztelegne. Normál körülmények között viccesnek találtam volna, sőt lehet nevetek is, de most nem. Kedvessége nem érdekelt csak a célt láttam magam előtt. Próbált beszélgetni velem, de két megválaszolatlan kérdés után rájött hiába. Tudni akarta miért ilyen sürgős oda mennem és mit keresek ott. Majd azt taglalta egy kérdésben, hogy hajadon vagyok, és ha igen van-e valakim. Nem válaszoltam, hiszen még magam sem tudom, még él-e az a valaki, akinek szívem oda adtam.
- Elnézést hölgyem, mindjárt megérkeztünk. Kérem, kapcsolja be az övét. – mondta a férfi, csak bólintottam és tettem, amire kért. Ennyire elkalandoztak volna a gondolataim, már is itt lennénk. De hiszen minimum két óra az út! Szép landolást hajtott végre azt meg kell hagyni, kifizettem az összeget mellé jó sok borravalót adtam neki. A reptérről kiérve ismertem az utat már kétszer megjártam igaz Dean Impala-jával, de tudtam merre tartok. A kapu előtt nem sokkal megálltam gondolkodnom kellett, csak egy jól kitervelt tervvel szabadíthatom ki. Esetleg, ha láthatatlanul besurranok a városba, onnan észrevétlenül be a templomnak kinéző titkos szekta főhadiszállására. Ott pedig keresgélhetem Samet, talán egy börtönféleségben tartják fogva. Ez lesz az, csak jó sok vérre van szükségem és egy kis gyakorlásra. Megittam négy zacskó vért, úgy saccoltam ennyi elég lesz. Az erdő árnyékosabb felére sétáltam egy fa töve mögé rejtőztem. Elkezdtem koncentrálni, egyre inkább csak koncentráltam, de semmi sem történt. Kathnek az olyan könnyen megy, csak nem lehet olyan nehéz. Újra neki vágtam, még erősebben koncentráltam, mint eddig egy kis remegés ment végig a hajam körül. De semmi több! Kath hogyan csinálná? Kérdeztem magamtól, de jó már magamban beszélek! Tudom már meg van, ha kitisztítom a gondolataim, megnyugszom és csak ezt a pici célt nézem, akkor menni fog! Nem gondolkodtam, kiürítettem a gondolataimat mély levegővétel és kifúj. Koncentráltam egyre jobban és éreztem azt a remegést, fejem tetejétől egészen a lábam ujjáig. Sikerült végre, mit kezdek, a táskámmal azt nem láthatják meg. Legjobb lesz, ha itt hagyom biztonságban. Vámpírgyorsasággal a fa kapu felé rohantam, tovább fel a falon futottam egészen a bástyáig ott hangtalanul megálltam. Éppen egy őr állt előttem, ha jól emlékszem Ambernek hívják a lányt. Szerencsére ő nem lát engem, egy kisebb ugrással földre értem, előttem emberek mászkáltak a piactéren. Mindenkinek sietős dolga akadt, egy őr ment az épülethez kapóra jön nekem. Kinyitódott az ajtó, gyorsaságom kihasználva beslisszoltam mellettük. Eddig minden rendben ment, de most jön a neheze, meg kell találnom Samet feltűnés nélkül. A nyugati szárnyat teljesen átfésültem töviről hegyire, de nyomát sem találtam. Mi keleten voltunk elszállásolva, ott a gyakorló pálya is, két égtáj maradt hátra. Annyira elmerültem gondolataimban, hogy nem vettem észre a velem szembejövőt. Összeütköztünk egyenesen a földre esve, a koncentrációm szertefoszlott az esés következtében. Valdemar próbált felkelni velem szemben, életnagyságban.
- Csak, hogy újra találkozunk! Most megfizetsz mindenért. – fenyegetőzött és elkapta a csuklóm.  Nagyon erősen szorította már mindkettőt, esélyem sincs menekülni.
- Engedj el, te vadállat! – kiáltoztam mind hiába.
- Szerintem kettőnk közül te vagy az állat. Megöltétek három emberem és egy védtelen városi polgárt. Nem is beszélve arról, hogy elloptátok a legtehetségesebb boszorkányom! – sorolta ellenem a vádakat.
- Tudod, mi jár ezért? – kérdezte, de nem hagyta, hogy válaszoljak. A kétségbeesés ellenére próbáltam magam újra láthatatlanná tenni, de nem sikerült. Minél előbb ki kell találnom valamit, hogy megszabaduljak tőle. Hirtelen kinőttek a szemfogaim és a kezébe mélyesztettem azokat. Pár kortyot ittam belőle, de valami maró dolog égette a torkom, öklendeznem kellett, szabályosan fuldokoltam.
- A boszorkányok vére mérgező a vámpírok számára, főleg ha több bennük a mágia. – suttogta a fülembe, aztán hangosan felnevetett.
Azt hiszem, most nagy bajban vagyok…

2 megjegyzés:

  1. Úristen de imádlak Vic!*o*
    Mindig tudsz megeleptést okozni! Köszönöm:$
    Következőt!^^

    Kisses
    A.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Ap, én is téged. Ez volt a célom... :) Viszont sajnálattal kell közölnöm veled, hogy nincs következő,ez a történet ennyi lett volna.... itt a vége!

      xoxo: Victoria Wolf

      Törlés